Mindig gyönyörű állatoknak tartottam őket, és akkor sem borzongtam, amikor túlélő áldozatok sebeit láttam dokumentufilmekben.
De ez nam azt jelenti, hogy úsznék közöttük, vagy, ami azt illeti, úsznék bármilyen tengerben is, ahol előfordulnak. Ahogy nem mennék be éjszaka a dzsungelbe, ahol tigrisek laknak, vagy nem nyúlnék bele egy üregbe, ahol csörgőkígyók vannak.
Vannak határok, írtam már valahol...
Azt álmodtam, hogy valami sziklazátonyon rekedtem.
Volt valami élelemszerzős-rész, ahol olyan csirkefélét találtunk (nem egyedül voltam), aminek inkább amolyan prehisztorikus denevérszárnya volt, karommal a "könyökrészen" is, és alapvetően gusztustalan volt. Azt hiszem, büdös volt a húsa. Beletettem egy fazékba, és szórakozottan figyeltem, ahogy a dagály közeledik a sziklazátony felé, és belenyal a fazékba, majd elsodorja. Gondolom azért volt ez finnyás nemtörődömség, merthogy bennünk volt (akkor még mindig többen voltunk, nem tudom kikkel) az az alapvető bizonyosság, hogy ma már nincs igazi hajótörés, mindjárt jön értünk a mentőhajó, vagy helikopter... De ezt utólag magyarázom most bele, persze.
Lehet már ebben a részben is felbukkant a civilizáció nyoma amúgy is, mint valami móló-maradvány a sziklák mentén, azaz öntött beton párkány a természetes sziklák mellett. Szóval nem kellett félni az ismeretlen természettől...
De a csirke-denevér tetemét beengedi a vízbe a legnagyobb hiba volt!
Hogy, hogy nem, hát a cápa megérezte a szagát, és nem lakott jól vele. Hogy is lakott volna, hiszen akkora bestia volt, amihez képest a Spielberg film "szörnye" is kismiska. Először azt hittem, a sziklás zsigetecske azért biztos menedék, de akkorát harapott egy kőbe, hogy az kilazult, és az egész zátony kezdett szétmállani.
Felpenderültem a betonsáncra, ami picit magasabban volt mindennél.
Az utolsó pillanatban, mert az egész sziklazátony összeomlott, és - bár erre most konkrétan nem emlékszem - a többi hajótörött is belesodródott a tajtékzó hullámokba. A cápa kiemelte a fejét, hogy utánam kapjon. Kb. olyan volt, mint egy klasszikus nagy fehér, csak hosszabb fogakal, mint egy barrakudának, a teste pedig foltos, mint egy cet-cápáé, és még annál is nagyobb behemót volt. Mint a jaguárcápa a Seve Zissou-ban, kb.
Én kapaszkodtam a kb. fél méter széles betonsávba, ami időközben teljesen ki is vált a környezetből, azaz se jobbra, se balra nem volt más, és a tiszta vízben is láttam magam alatt, hogy ez a kis fal az utolsó menedékem. Minden más összeomlott, eltűnt. A cápa ráadásul egyre vadabul körözött, ahogy rá-rákészült az ugrásra. Látszott, hogy nem fogja feladni, amíg le nem taszít az orrával, vagy konkrétan bele nem akasztja a fogát a vádlimba. Még valami bizarr jelenet is volt, ahogy pár foga kitört a betonon, de azok a fogak, a leszakadt íny-darabbal együtt önállóan éltek és az orrom előtt csattogtak a betonon, mint valami foltos meztelen csiga és egy tarajos sül keveréke.
Pánik.
Halálfélelem.
Reményvesztettség.
Ahogy a cápa ugrásról-ugrásra bizonyítja: "finomítom ám a technikám", már csak pár centi hiányzik.
Ahogy a görcsös ujjaim a betonperembe kapaszkodnak, és az egyre vékonyabbnak tűnik, egyre jobban szédülök, ahogy lenézek, dehát hová is nézhetnék?!
Határozottan emlékszem, hogy még valami genetikailag belémkódolt okoskodással megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy el kell fáradnia az ugrálásban! Fel fogja adni!
De ez csak egy gyertyaláng volt a szélviharban, hamar elfüstölt,
A dög csak jött, és jött.
A következő gondolatom már konkrétan az volt, nem lenne-e logikusabb beugrani a pofájába, és egy harapásra meghalni, mint akár csak 20 másodpercig tovább élni ebben a terrorban?!
Imádkozni próbáltam, meg ismételni magamban, hogy minden csak illúzió, az élet, a világmindenség, meg a minden.... De persze ezek csak kétségbeesett kísérletek voltak, hogy eltereljem a figyelmem a közelgő megsemmisülésről.
Amikor felébredtem, sokáig nehezen vettem még a levegőt, és mindezt akkor végiggondoltam, azért tudom most leírni, holott már másik este van. (Jó kis gyakorlat elalváshoz készülni, hogy újra felidézem, mi?)
Amúgy előtte volt egy másik álmom, egy óriási fáról, ami egy városi sugárút mellett nőtt, és a tanács kivágásra ítélte, mert "irreális a tömege a méretéhez képest is" (komolyan, ez volt az indok, azaz tiszta bullshit!) A fa nem volt veszélyes, akár egymillió tonna is lehetett volna, mivel szépen, életképesen kapaszkodott a gyökereivel a talajba, azaz nem kellett volna kivágni.
Ahogy a cápa felugrott értem, vertikálisan, a nagy böhöm testével, picit hasonlított erre a fára, és - már ébren - nem tudtam haragudni rá, mert ő is része a természetnek. A cápától rettegünk és ki akarjuk irtani, és a fától igazából nem kell félni, de legyártunk gyorsan egy elméletet, miszerint az is veszélyes lehet, és azt is el akarjuk pusztítani,
Ezért kell meghalnunk! Azt hiszem, ezért filóztam már az álomban is arról, hogy a cápa pofájába kellene ugranom: "mert megérdemlem!"
De túléltem. Nem kaptam szívinfarktust álmomban, és most leírom mindezt :D
Azt hiszem csak az agyam kocogtatta meg az ablaküveget, hogy: "hellóóóó, pár napja nem vetted be a Frontint! Hát nem sokkal szebbeket szoktál akkor álmodni?! Nalátod..."
Az egészet most csak azért idéztem fel újra, mert feljött egy cikk a modernkori stressz és depresszió kapcsolatáról a világberendezkedésünkkel, azaz hogy ilyesmik nem nagyon voltak a természetes módon élő népek között. ITT A CIKK
De azt merem álltani, ébredés után azonnal "lemondtam a cápa javára", mert a cápa volt a fa, és a fa a természet, én pedig csak egy életképtelen senkiházi, azaz nekem kevesebb a létjogosultságom.
A "Starhawk" nevű pogány írónő jut eszembe, aki azt mondja kb.: az a vallásod, vagy hited, ami miatt képes vagy kilépni a komfortzónádból, és áldozatot hozni. A "sacred" (szent) szó és a "sacrifice"(áldozat) azonos gyökkel rendelkezik, azaz azt mutatja meg, miért lennél képes elszenvedni bármit, csak hogy megmentsd a tisztaságát, kompromisszumok nélkül?
Érdekes, mi?
A fákat ölelgetem, és hiszem, hogy visszaölelnek, és energiát adnak annak is, aki nem is hisz ebben (lásd egy cikk, amit csak lefordítottam ITT )
A cápák nem ilyen módon adnak energiát, és nem ölelgetni akarjuk őket.
De kellenek!!!
Használja viszont az angol nyelv a cápa szót egy embertípusra is... na ők nem kellenek!
Azt hiszem az álombeli fantázia-cápám "éhsége", ahogy a nagy, kövér testével még csakazértis neki-nekirugaszkodott, hogy engem is bekebelezhessen, ennek az embertípusnak a tudatalatti kivetítése.
Tetszik érteni? ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése