Naplószerűen

Tegnap összejött megint, főleg munkahelyi dolgok, nem részletezem.
Az, hogy a család felbolydult, mint a méhkas, nem is biztos, hogy rossz dolog, majd ha leülepszik, szerintem még örülhetünk is neki, hogy valaki bedobott egy féltéglát a zavaros állóvízbe...
A munkahely más téma, merthogy ugye bő egy éve azt várom, hogy leépítsenek végkielégítéssel, és nem is baj, ha kevesebbet dolgozom, most pl. itt ez a rengeteg mentett faanyag, de fizikailag nincs erőm hozzányúlni már, ha heti 5 napot letolok a mosodában... Márpedig most még az is lehet "előléptetnek", azaz akkor nyilván meglesz a fix heti 5 nap, vagy néha elvárják a 6. bevállalását is...
Akárhogy is, ez egy "felfelé buktatás" is lehet, simán benne van a pakliban, szóval még nem biztos, hogy jó hír, bármennyire is kell a lóvé.

Szóval szarul aludtam, pedig lehetnék büszke életem első biciklibelső-cseréjére. Ősz fejjel jutottam el idáig, de sosem késő elkezdeni...
Olyan ez, mint amikor egy nő negyven évesen süti az első piskótát, nem igaz?

Azon nem kellett tökölni, hogy végigtapogassam a külsőt, megbújt-e a szilánk, vagy más, ami átment rajta, konkrétan ki kellett csavarozni a facsavart, amit "elütöttem".

Dehát későn feküdtem, rosszakat álmodtam, reggel nyűgös voltam, mert nem tudtam, hogy az Intreo csak 10:30-kor nyit csütörtökönként, és ott kellett 10 percet téblábolnom kb. 50 segélyezettel a bejárat előtt, csak hogy bedobhassam az elmúlt négy hét doksijait. (Mondjuk így pl. jól jött ki, hogy a fizetés nélküli szabadság sem teljesen üresjárat, de csak meg kellett volna nézni a neten a nyitvatartást, nem ott durcáskodni!)
Ráadásul néha olyan szédülékeny és légszomjas vagyok, meg ilyenkor egyből azt képzelem, már zsibbad is a bal karom, és milyen egy durva vicc, hogy úgy kapnék szívinfarktust, hogy pl. a szobám egy kupleráj, mert sosincs erőm még komolyabban kipakolni sem, amíg nincs két szabadnapom egymás után, visszaérkezés után számolva... Ilyen vagyok, meg ha a "mosónők korán halnak", az mosó férfiaknak sem lehet hosszú távon sokkal több esélye, szóval napi nyolc óra 40 évesen épp elég ahhoz, hogy utána már csak ledögölni legyen kedvem, meg persze akkor netezni, vagy olvasni, esetleg főzni, de semmiképp nem rendet rakni!
Amúgy ez a "szívinfarktus mánia" biztos elmúlik, csak elég sok olyan esetetet hallottam az elmúlt 2 évben, amikor szinte pont az én koromban váratlanul bedobta valaki a törölközőt, szóval az "Orange Is The New Black" mintájára, lehetne mondani, hogy a "Negyven az új ötvenöt", mert ugye a Ratkó korszak szülöttei elég nagy százalékban csengettek ki kb. 50-55 évesen...

De erre jó a kupi, és az emberi tartás, hogy "Jajjistenem, csak ne így!" Állítólag a régi parsztok azért borotválkoztak és fésülködtek este, hogy ha találkoznak a teremtővel, ne úgy nézzenek mán ki, mint egy sehonnai bitang ember... Vagy, hogy ezért ne kelljen külön fizetni a ravatalozóban, ennek lenne értelme még ateisták számára is ;)
És persze lehet épp csak olyan nap volt, hogy nem volt elég egy alma reggelire, azért szédültem, és néha a rohadék gyorskaja is helyrepofoz, mint pl. a rohadék ampullás rum a Ratkó prolikat, szóval két Burger Kinges sajtburger után már tovább tudtam intézni a dolgaim...
Azért ez picit égés, ugye, mert utána vettem meg Chaptersben Naomi Klein legújabb könyvét, direktbe azzal a céllal, hogy életemben először - ha már a kerékcsere megvolt, legyen ez egy ilyen hét - dedikáltatok is, mint egy "rajongó"... Szóval, össze vagyok ám zavarodva, hogy egy antiglobalista szerző előadására megyek, de közben a Burger Kingben ebédelek, és amúgy meg állandóan ki akarok lógni a sorból, de közben be fogok állni a sorba este csak azért, hogy valaki belefirkantson egy sort, meg egy szignót a könyve első lapjára...

Dehát valamilyen szinten meg kell próbálni beilleszkedni is, nem lehet Maugliként élni a betondzsungelben, nem igaz? Azaz pl. szerintem "normális dolog" szignóztatni egy könyvet az egyik kedvenc szerzőmtől, aki tulajdonképpen felnyitotta a szemem a "No Logo"-val, még valamikor 15 éve, és azóta csak ebben az irányban utazok tovább. Szóval bármilyen butuska dolog, bármilyen kommersz is, most szinte csak azért IS csinálom, hogy némileg tartsam a viszonyt az emberi társadalommal.
Akárhogy is, a könyvesboltból hazafelé még mindig elég szarul voltam, és a csatorna mellett cangáztam a Clanwilliam Place-szel szemben, ahol van 1-2 szép fa, és mivel a nap is épp sütött, gondoltam van időm még leülni (időre haza kellett érni, hozták az új ágyamat). Szóval csak leültem, nem simogattam most a fatörzset, mert ez egy forgalmas hely, nem szeretem, ha "megnéznek"... Még mindig szorult a szívem, de kezdett jobb lenni, pusztán attól, hogy süti a nap a hátam, és bámulok a tiszta vízbe, ahol két vadkacsa merülget, meg ott egy bedobott partvisfej.
Erre odajön hozzám egy kis kotorék eb, olyasmi, mint amilyen Jim Carrey-nek volt a Maszk c. filmben. Csak odasétál, rámnéz csendben, majd megáll, és nézi ő is a vizet. Gondoltam, mindjárt elhívja a gazdi, mert volt nyakörv rajta, de egy perc múlva is csak nézett, néha a vízre, néha picit oldalvást fel rám... Gondoltam, na, ez biztos mondani akar valamit, és eszembe jutottak a Négyszögletű Kerekerdő első sorai, amikor Mikkamakka kiragadja a mesélőt a depiből, amivel nyit:

"Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem. De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már nem!"

 Aztán ugye jön Mikkamakka, és mondja Ervinnek, hogy "fussunk!", lehet ez a blöki is épp ezt akarta velem közölni...
Komolyan, legalább 2 percnek tűnt, míg ott figyelt mellettem, minden szokásos "kutyáskodás" nélkül, azaz nem csóválta a farkát, nem rohangált körbe, nem akarta megnyalni a képem, nem vakkantott rám, csak állt, és nézett!
De jobb kedvem lett tőle :)

Aztán, kihagyva a délutánt, este elmentem erre az "open talk"-ra, ami egy kb. 800 férőhelyes teremben volt, az RDS-ben. Magáról az elhangzottakról majd írok külön, ne legyen minden megint ömlesztve.
Csak most annyira térek vissza, hogy a dedikálás is megvolt, és találkoztam Merinek egy ismerősével, akivel a búcsúzóján futottunk össze, de a csaj már abszolút nem emlékezett rám, viszont amikor meg megszólítottam, akkor nagyon örült, hogy valakit megkérhet a hülye kérésével, hogy bár ő most nem veszi meg a könyvet, de lefotóz engem, ahogy Naomi dedikál, aztán adjam oda neki a könyvet, és fotózzam le őket azzal, meg egy korábbi közös fotójukkal, merthogy ő már 2007-ben is találkozott vele...
Nekem tényleg életem első ilyen sztárdedikálós esete volt, szóval én a neten rákerestem, mi a szokás, azaz egy szerző írt valami bejegyzést, mit kellene kerülni (ne vigyél furcsa ajándékokat, ne akkor akard megvitatni a 10. fejezetet vele, meg ilyesmik!) Alapvetően, ne legyél egy púp a hátán, és haladjon a sor! Én olyan jófiú voltam, hogy még nem is "fotózkodtam" igazán, azaz csak megvártam a szignót, és megkértem Naomit, akkor most maradjon a könyv, és itt a barátom, csinálok róluk egy fotót. Erre a paraszt csaj vagy 4 fotót is kért csak úgy, hogy odahajol, hogy mindketten a kamerába nézzenek, középen a könyvvel, aztán még ugyanezt a korábbi közös fotójukkal! Nekem volt kellemetlen, komolyan...
Meg idegesítő volt, hogy míg erre a lehetőségre vártunk, és elmagyarázta mit akar, többször is megkérdezte, értem-e amit mond? Hát, nem bazmeg! Azért dobok ki 20 Eurót egy politikai, gazdasági és társadalmi kérdéseket feszegető előadásra, mert amúgy csak egy szignót akarok a könyvembe, de amúgy angolból tök homály vagyok...
Remélem legalább a képeket átküldi, amin én vagyok rajta!
De a nagy felhajtásban azt meg se néztem, hogy nem csak annyit írt be a könyvbe, hogy "Istvánnak", hanem így:

Azaz "Maradj bátor!"
Pedig nem is mondtam, hogy igen, az vagyok :)
Na jó, tudom, biztos van kb. 5-6 ilyen kis frázisa, mégis esküszöm, szinte elérzékenyültem, ahogy itthon megláttam,

Hát ennyi, gondoltam feljegyzem ezt a furcsa kis napot...