Play

Tegnap a Hungarian Culture Days megnyitó ünnepsége már elég fáradtan ért, szóval nem akarok részletekbe belemenni, mert sok lenne benne a kritika...
Vegyük inkább csak a szépet: picit belecseppentem valamibe, ami nyomokban hasonlít a kulturális életre, és ez picit elveszi a hétköznapok itteni munkásszállás/száműzetés jellegét. Meg persze újra felfedezem magam, mint alapvetően szociábilis lényt.
Pl. egy bő hónapja senkit nem ismertem, aki részt vesz ebben a pár napos rendezvénysorozatban, most meg már a "járulékos ismerkedésre" is volt példa: Az Abbey Chiropractornál véletlen összefutottam egy magyar lánnyal, akivel - mivel a csontkovács mutatott be - először váltottunk pár szót a bokagyakorlatokról, aztán ebben ki is merült volna a téma, ha nincs ez az amatőr színjátszás, mert így mondhattam, hogy egyébként szombaton hattól a Culture Boxban előadunk egy kis modern tragikomédiát, és én vagyok az egyik szereplő...
- Tényleg? De jó! Pont mostanában gondolkodtam rajta, hogy milyen rég voltam színházban (stb.)... Oks, akkor telszámcsere + e-mail cím, és küldöm az infót...
Jó-jó, most nem kell még tovább fűzni a sztorit, de pár hónapja mit mondtam volna?
- Amúgy egy mosodában dolgozom... elkérhetem a számod?

A depresszióból járt utakon nehezebb kimászni, higgyetek a mesternek!
Ez volt a fő oka, hogy amikor friss ismerősöm, Réka megkérdezte, elmennék-e egy olvasópróbára, mert az egyik szerepre pont engem tudna elképzelni, nem azt mondtam, hogy én még mindig emlékszem rá, hogy besültem egyszer magyarórán, amikor hangosan fel kellett olvasnom valamit, ami három mondatnál több volt. Okés, arra figyelmeztettem, hogy ahogy emlékszem valami színjáték-félében utoljára egy alsótagozatos anyák napi műsorban léptem fel, de mégis mi lenne ez a szerep?
- Egy ideges kis könyvelő - mondta.
- Hát, kicsi is vagyok, meg ideges is, még akár sikerülhet is - egyeztem bele.
- Jó, küldöm a szövegkönyvet.
Megmondom, picit furcsa érzésem volt első olvasás után, miért gondolta, hogy pont én legyek az a karakter, aki megjelenik egy nő házassági hirdetésére, de totál ideges, mert sosem tudott csajozni, és amúgy hipochonder is, és végig tök béna, de amikor ennek ellenére mégis úgy néz ki, hogy összejönnek a nővel, akkor el se hiszi mekkora boldogság érte, és szívinfarktust kap... :O
Bazmeg, picit kivonatolták az elmúlt pár hónapomat, mi?!
De ha jobban belegondolok, akár az eddigi életemet is... (De ezt még egy orbitális, szucid depresszió kellős közepén gondoltam...)
Az olvasópróbára amúgy igen furcsa állapotban mentem el, mivel előző nap legénybúcsú is volt, meg valami olyan szitu is rögtön utána, amit egy másféle búcsúnak is felfoghatnék, és picit megviselt ez is, plussz ráadásul mivel korán keltem, nem tudtam később visszaaludni, csak úgy, hogy rátöltöttem még a kutya szőréből...
Mondtam is:
- Nem igaz, Réka! Van egy csöves is a darabban, erre te a könyvelőt osztod rám?!
De folyékonyan olvastam, belevittem rögtön egy kis Woody Allen merítést, és megkaptam a szerepet. Picit aztán aggódtam is, hogy vajon legközelebb, tiszta fejjel menni fog-e, vagy egyszer volt Budán kutyavásár, de nem voltam gondban azóta sem :)

Pedig nem olyan könnyű ám!
Pl. első nekifutásra több szövegem volt, mint Steven Seagal-nak egy 90 perces filmben! (Később húztunk mindenki szövegéből.)
Réka komolyan vette a rendezést is, nem csak úgy, hogy csapjunk össze valamit, a lényeg, hogy mi élvezzük!
Elsőre nagyjából okés volt ez a Woody Allen sorminta, bár azon vitatkoztunk, hogy szerintem a fickó, bármilyen balfasz is, de amúgy egy kis perverz, szerinte meg inkább legyen csak simán egy izgulós kis lúzer... Aztán amikor a szöveget már úgy gyakoroltam az Irishtown Nature Parkban (ahol nem sokan járnak, lehet magamban beszélni), hogy nem is nagyon néztem a papírt, és belevittem a hipochonder-idegeskedő hanghordozást meg mozdulatokat, amennyire csak szerény képességeim engedték, akkor (kb. 2 hete) megváltozott picit a dolog, hogy az elején próbáljon meg cool lenni, majd később bújik ki a szög a zsákból! De csak próbáljon meg laza lenni, azért lehessen érezni, hogy belül izgul! Próbáljatok meg Danny Trejo-val eljátszatni egy matematika professzort, akiről amúgy a katedra mögül átsüt, hogy titokban stand up komédiást játszik a tükör előtt, de csak ha a felesége nincs otthon...

Bár... mégsem ez a jó példa... mert amúgy ha már "játszani" kell, azt gondolom, egyszerűbb lehet egy teljesen olyat alakítani, aki semmiképpen nem én vagyok. Pl. kipróbálnám, milyen lenne egy kőkemény kiképzőtiszt. Tök felszabadultan üvöltenék és aláznék mindenkit, mert ez biztos egy titkolt vágyam... :D :D
De egy 35 eves pasi, aki csajozni akar, de tök béna?! Ezt most hogy játszam el? :D
Ezért szerettem volna megkapni a csöves szerepét is plusszban, hogy legyen valami kontraszt legalább. Viszont Réka elsőre úgy képzelte el, hogy minden halott pasi a jelenete végén ott marad a háttérben, sorban leültetve, szóval kettős szerepek kizárva.
Erre most mégis én játszom a csövest is, és ez 4 nappal (!) az előadás előtt jött be, mivel egy nagyon szomorú dolog miatt nem tud mégsem jönni az a srác, aki eddig erre próbált. Okés, a hajlesznek nincs konkrét szövege, csak mimikája, meg dünnyög és bólogat, de azért tudni kell mindezt a partnerrel összhangban, és persze van a jelenteben mozgás, amit ugyanúgy meg kell jegyezni és begyakorolni...
Ja, ez a színpadi mozgás, ez is egy külön téma ám!
Mire már tudtam a szöveget, és tök jól összemondtuk egymással szemben ülve, hirtelen elfelejtettem sorokat, amikor elkezdtük játszani, és arra kellett figyelni, hogy most épp leülök, felállok, előveszem a zsebkendőm és a homlokom törölgetem, stb. Meg aztán hiába tudod azt, melyik sor jön, azért próbáld meg elhitetni, hogy nem tudtad igazából mit akartál mondani, mert a partnered szövegére reagálsz elvileg... És ar-ti-ku-lál-tan! És hangosan! Okés, ideges a karakter, és ehhez lehet nem passzol az a színtiszta hanghordozás, amivel a szózatot szavalnám el, de attól még a nézőnek meg kell értenie mit mondok... Mondtam is, ezért nem tud biztos jópár magyar színész filmben játszani, mert a kamerába is úgy ordítanak, mintha a Nemzeti színpadán akarnák elérni, hogy a nézőtér minden pontján hallják őket.... <<< Ja, és ez is! A pont-pont-pont. Ahogy ezt írásban is indokolatlanul használom, és az életemben is meghatározó vonás, hogy "lebegtetem a dolgokat", nem fejezek be semmit igazán, így Réka felhívta a figyelmem arra, hogy gyakran nem viszem le a hangsúlyt a mondat végén sem. És a magánhangzóim kiejtésével is voltak gondok, arról nem is beszélve, hogy - talán mert circa két hónapja nagyon keveset is mozgok, meg gyakran "lógattam az orrom", "fájt a szívem" és "elszorult a torkom", a légzésem nagyon sekélyes lett, és vagy kifulladtam, vagy túlkapkodtam magam levegővel, nem fújtam ki rendesen, mire a következőt kellett venni egy másik mondathoz... Szóval pl. egy egész probát szánt beszéd- és légzéstechnikára.
De valószínűleg ezek nem fognak meglátszani a darabban, mert ugye az egészre kevesebb mint egy hónap volt, csak úgy gondoltam megjegyzem, érdekességképpen.

Az utóbbi két napban már a helyszínen próbáltunk, egy csomó idő ment el pl. a berendezésre, technikai dolgokra, és közben a teremben a kiállítók pakolták fel a fotóikat, grafikáikat, és volt hogy csak azért mentem be, hogy egy másik srác jelenetében segítsek, mint súgó, szóval eléggé belehúztam, és titkon remélem, hogy valami folytatása is lesz, mert rájöttem, hogy szeretem csinálni.
De ha nem is lesz utóélete, ha másra nem, arra mindenképp jó ez az egész, hogy van eleje, meg vége, azaz nem... pont-pont-pont...
;)

A csumpi bringás és a ferraris

Találtam egy követ (kősziklát) a parton, ami a tökéletes eszköznek bizonyul eddig a bokagyakorlatokhoz. (Lásd előző bejegyzés)
Mondjuk annyi mínusszal, hogy rengetegen kocognak és sétálnak arra, szóval teljesen ki kell zárni a külvilágot, és le kell szarni, hogy idiótának néznek, ahogy egyensúlyozok rajta...
De van inspiráció ehhez is, kaméleon típus vagyok...

És ahogy tegnap, vagy tegnap előtt ez a kő (meg a szivárvány) csak abban segített, hogy végre biztosan átmenjek a József Attila Teszten hazafelé, ma már ebben tuti voltam, és még ez is történt:
Elment mellettem a Ferrari, amit néha látok errefelé. Persze nem jutott sokra, hiába duruzsolt a ki-tudja-hány henger, útjavítások vannak, az ezer sebből vérző bringámmal megint utolértem, és volt egy szitu, hogy akár pimaszul be is vághattam volna elé, ahogy az útmunkás "GO" jelet adott, és utána Ferrari ide vagy oda, a sínekig (a "József Attila Tesztig") nem tudott volna nagyon elmenni mellettem...
Keserű kis goblin lettem volna, ha kijátszom a kártyám, mi?!
De gondoltam, itt "a lottó nyertes". Lehet nem okoz neki nagyobb boldogságot a Ferrarija, mint nekem az, hogy már végül is 8 héttel a könyökműtétem után (igazából már 6 héttel utána kezdtem) tekerem a csumpi bringámat, de AZ BIZTOS baszná az agyát, ha a milliós kocsijával mögöttem kellene pöfékelnie egy darabig... És miért basszam el valakinek a kedvét, ha én se akarnám, hogy az enyémet elbasszák?!
Szóval elengedtem.
(A DART sorompónál újra találkoztunk, de addig legalább ráléphetett a pedálra, nem igaz?)
De jól megvoltunk ma, én meg a ferráris...
Én a zenémet hallgattam, tekertem a roncs bicómat, és jobban helyén éreztem a bokám-térdem-gerincem, ő meg ki tudja... minek örülnek a milliomosok???
Ha bevágok eléjük és felbaszom az agyukat, csak azt tudom meg, hogy minek NEM örülnek, ugye?

Asszem kezdek "indiai" lenni, mi?

:D

Szivárványt fingani

A tudományos magyarázat, miért finganak szivárványt az unikornisok:

Ilyen egyszerű, és nem csak az egyszarvúak tudják.

Ez jutott eszembe ma, amikor a reggeli, tengerparti sétám alatt a következők történtek:
- Találtam egy olyan követ, amire ha felállok, akkor lehet rajta billegni, és ez egy kellemes egyensúly-gyakorlat, meg a rosszabbik bokámmal úgy nyomom le, hogy érezzem, hogy dolgozik, és közben jó a térdemnek is, meg minden, de a lényeg most itt csak annyi, hogy jól esett.
- Közben sütött a felkelő nap, de persze a távolban lehetett itt-ott látni, hogy szemereg az eső is valahol, hiszen mégis csak Dublinban vagyunk.
- A playlist-emen épp a Pink Martini Bolero feldolgozása következett, amikor az Aviva Stadium tövében észrevettem, hogy elkezd kifejlődni egy szivárvány.

Namost, az elején nem voltam benne biztos, hogy lesz-e belőle valami, de egy perc után beleéltem magam, mert a szivárvány egyre élénkebb lett, és ráadásul tényleg alulról felfelé, illetve ívben az óramutató járásával megegyezően nyújtózkodott, mintha csak én rajzoltam volna fel oda. És ahogy a Bolero is beleerősödött a témába, én ritmusra billegtem, a hátamat sütötte a nap, és tényleg - bármilyen giccses is -, de olyan jó érzéssel töltött el, hogy én rajzolok egy szivárványt az égre :D
És tényleg az alatt a 6-7 perc alatt érte el a kiteljesedést, amíg a szám tartott, szóval valami metafizikai összhangot is éreztem, amit ugye mostanában nem nagyon...

Eszembe jutott, amit egy nő mondott nekem pont egy-két napja, és akkor is nagyon egyet értettem vele, pedig amúgy nem szoktunk egyetérteni. Nem tudom szó szerint idézni, de kb. ez volt a lényege:
Ha valami pozitív dolog történik veled, vagy jól érzed magad, akkor tudatosítsd, aztán engedd el!
És ugyanígy, amikor nem jó valami, azt is tudatosítani kell, és elengedni. Tudni kell mi a jó, és mi a rossz, de tudni kell mindkettőt elengedni. És ha ez megy, akkor a jó dolgok maguktól meg fognak találni, szinte "üldözni fognak", a rossz dolgok meg feladják...
Jól hangzik, mint minden new age tanítás, csak hát én világéletemben egy ragaszkodó típus voltam, és ami jó, azt nem akarom abbahagyni, ami meg rossz volt valaha, attól hajlamos vagyok tartani később, hogy lehet rossz lesz megint...

De most, milyen véletlen, ahogy vége lett a Bolerónak, és a szivárnány kezdett elhalványulni, jött a következő szám, a "Me Na Szom" Mitsourától. Valamiért nem találja a blogger, hogy úgy beszúrjam, mint a másikat, de itt az elérhetősége, érdemes meghallgatni ezt is:
http://www.youtube.com/watch?v=DOj2x9ouj1I&feature=player_detailpage

Szóval, amíg a Bolero egy kiteljesedős szám, ez egy lecsengetős-elengedős, szerintem.
És faszán el is tűnt a szivárvány, ahogy meghallgattam, mintha ott se lett volna.
De egy picit megmaradt a jó érzés még reggel, és hosszú ideje először biztos voltam benne, hogy átmegyek a "József Attila Teszten", ahogy hazafelé sétálok...

Hogy mi az a "József Attila Teszt", meg hogy ezen kívül mostanában mi van velem, abból most nem csinálok blogposztot, de azért majd barátoknak megírom, ha érdekel ;)

A király, a pap, a gazdag ember, meg a törött paraszt

Rég tudtam, hogy van egy ilyen fantasy sorozat, hogy "A trónok harca", de a műfajban évekkel ezelőtt csalódtam már, szóval nem siettem el, hogy lecsekkoljam.
No, most erről sokat nem fogok írni, talán picit majd külön, de belebuzultam rendesen, az ilyen párbeszédek miatt (a sorozatot angolul néztem, ez kb. ahogy én értettem, lehet a szinkronban máshogy volt):

- Három nagy úr ül egy szobában. Egy szent ember, egy király, és egy gazdag ember. És ott van még egy egyszerű zsoldos is. Mindhárom hatalmasság meg akarja öletni a másik kettőt. Vajon ki fog meghalni és ki marad életben?
- Az a zsoldostól függ.
- Tényleg? Neki nincs koronája, se pénze, az istenek áldása sem kíséri.
- Nála van a kard. Az élet és halál bírája.
- De ha a zsoldosok döntenek, miért teszünk úgy, mintha a királyok uralkodnának? Az erő ott van, ahol elfogadjuk, hogy van. Szemfényvesztés, árnyék a falon... De egy kis ember is tud nagy árnyékot vetni.

Szóval amit nekem ez most jelent:

Az ír állam (koronás király) úgy néz ki, leszarja hogy épp eltört a kezem, és nem tudok dolgozni vagy 3 hónapig. Csak 1,5 éve fizetem az adót és a "TB-t", nekik meg kettő kell. Illetve kettő folyamatosan, mert ugye nekem majdnem 3,5 is megvan itt összesen, de nem folyamatosan. Még persze próbálkozom, ez csak az első kör. Itt üt vissza, hogy megszavazták az ilyen-olyan megszorításokat, hogy kinyalhassák a bankárok seggét, és a szociális háló itt is kezd szakadozni...

A St. Vincent de Paul Society (a katolikus egyház segélyszerve) még azért működik. (Onnan tudok róluk, hogy az egyik örökzöld kedvenc regényem az Angela's Ashes, szóval olvasni mindig megéri!)
Csak egy telefon, és be sem kellett mennem hozzájuk, két öreg faszi kijött hozzám. Rákészültem persze: megnéztem nincs-e valami régi boros üveg a szoba sarkában, és ideiglenesen lebontottam a házi oltáramat a "bálványokkal", a kínai békával, Krisnával, meg a többiekkel. Gondoltam, ha már kijönnek, lehet körül is néznek. De nem, az előszobában beszélgettünk picit, és aztán adtak egy 20 eurós Tesco Gift Card-ot, meg mondták hogy menjek el a parókiára szerdán, aztán meglátják, tudnak-e még segíteni. Nem sok 20 Euro errefelé, de azért rendesek, végül is azt se kérdezték egyáltalán meg vagyok-e keresztelve.
Elmentem a következő szerdán, ahol egy hét fős bizottság kérdezett ki, de továbbra sem firtatták, miben hiszek, meg nem kellett bebizonyítani semmilyen módon, hogy én tényleg egyedülálló vagyok, és tényleg nincs más bevételi forrásom. Akár lehetne két lakásom Pesten, amit kiadok, sose tudnák meg. Szóval 10 perc alatt elhitték, hogy nekem most kell némi segítség, és adtak még 40 Euro értékű gift card-ot, meg mondták, hogy pár nap múlva megint meglátogatnak.

A "gazdag ember" a sztoriban a bankom, az AIB.
Az itteni másfél év adóm szart sem ér, az egyház csak jelképesen segít, de az AIB sima customer service alkalmazottja lazán kiszámolta, hogy első blikkre úgy látszik, felvehetek akár 2000 Euro személyes kölcsönt 2 évre, csak mert látják, hogy a fizetésem hozzájuk utalom. Felírta az adataim, és mondta, hogy két napon belül csörögnek.
Épp akkor hívtak vissza, hogy zöld utat kaptam, amikor a St. Vincent-től mentem haza, és 2 percre voltam a banktól, szóval beszaladtam, és kb. 10 perc alatt meghallgattam mindent (kockázatokról és mellékhatásokról szó sem esett), és aláírtam kb. 4 helyen a magyar szokások szerinti 25 hely helyett, és még az útlevelem se kellett, egy héten belül kapom a zsetont.
Picit aggódtam előtte, hogy milyen a risk management náluk, mert ugye a bank statement-em 30 sorából kb. 25 a Paddy Power és a Bet365 bankszámlái közötti ide-oda mozgást mutatja, és az elmúlt 3 hónapban azt se mondhatom, hogy a mérleg az én oldalamra dőlt volna, de ez se érdekli őket. (Én dolgoztam pár éve risk management munkakörben, simán szóltam volna a csopveznek, hogy ennek a csávónak azért nem biztos, hogy kölcsön kellene adni :D) Annyit változtattak, hogy 2 év helyett hármat írtak be futamidőre, csak mert part time szerződésem van a melóban, és nyugodtabbak, hogy így nem lesz gond a havi törlesztéssel.
Mondom, semmi fedezet, semmi kezelési költség, és ha épp megszaladna velem a ló (Balotelli tutira lő egy gólt ma este, higgyétek el!), akkor minden további kecmec nélkül előtörleszthetek. Nekik csak annyi számít, hogy a havi minimum részlet meglegyen, azon felül akár fizethetek egyik hónapban 150, másikban 300 eurót is, ahogy nekem épp kijön.

Hogy a jó kiállásom miatt hitték el, hogy nem fogok azonnal feltenni 2000 Eurót a Barcelonára következő héten, az azért kétséges, ugye?

Az más kérdés,  hogy a szégyenletes jelzáloghitelem után megfogadtam, soha többé ilyesmi, és persze mindig gyanús, ha csak így hozzádvágják a pénzt, amiről ugye tudjuk, hogy nem is létezik valójában...
De létezik eléggé, amikor ki kell fizetnem az albit, vagy felszállok a DART-ra, vagy kaját veszek, vagy csak arra gondolok, mikor is lesz meg az a keret, amiből majd lesz főd + earthship + azért még jut másra is... Létezik, mert elfogadom. Lehet vannak emberek, akik pl. meggyógyítják magukat 2 hónap alatt a diagnosztizált halálos rákból, valszeg én azt is elfogadnám, hogy bizony akkor nekem harangoztak, mert nem vagyok akkora spíler. De lehet még az is jobban menne, mint azt figyelmen kívül hagyni, hogy pénz nélkül is van élet, mert amióta belegabalyodtam, azóta csak azt tapasztalom, hogy az KELL. Hiába nézem a sok okosságot, milyen hamis az egész rendszer, attól még kell.
Hogy álszent és hiteltelen vagyok a csillagos sapimban mindezzel együtt, az meg kurvára nem érdekel!

Lehet nincs tovább "csak a szépet", gyerekek?
Mert én csak egy törött paraszt vagyok, nem is egy zsoldos...
Amúgy is kezdek babonás lenni, hogy amikor valami nagyon pozitívat írok itt, mint pl. azt, hogy voltaképpen jó hír ez a sebesülés, mert majd megmutatom milyen jól jövök ki belőle, akkor tutira úgy kezdenek alakulni a dolgok, hogy csak basztatom magam, mi is az értelme az egésznek?!
De majd ha megtalálom az értelmét, azt biztos 24 órán belül ki fogom posztolni, szóval ne aggódjatok, én maradok szeretettel.
Come on Balotelli!
:D

TB Írben + kerek perec, egyebek....

Okés, szóval kerekebben, hogy is volt ez a perec sztori :
(Családtagok NE olvassák!!!)

Kedden, a szabadnapomon, úgy döntöttem elvegyülök picit Clark Kentként a tömegben, de pechemre bepárásodott a szemüvegem, amikor meghatódtam valamin éppen, a kormány meg befordult, és úgy vetődtem előre, hogy bal tenyérrel védtem a fejsérülést, de közben a bal combom elkapta a kormány vége, aztán balra (mert hogy jobbkormányos rend van, szóval arra tilos vetődni, mert jöhet valami!) pattantam le, nyilván könyökkel a járdaszegélynek. Ott visszapördültem, mi van a cangával, gyorsan behúztam magam mellé, és kifújtam a levegőt.
Páran összeszedték, ami kirepült a hátizsákból, közben felálltam, mondtam, hogy valszeg minden rendben, és vártam 1 percet, hogy a szédülés elmúljon, aztán gondoltam visszamegyek akupunktúrára, ahol nem sokkal azelőtt voltam, és gyorsan helyrerakatom magam, mert másnap meló, és a sérvem miatt már így is setéten néznek rám, hogy nehezebb dolgokat most nem végezhetek, hát nem akarom tetézni.
Megvolt a szurkálás + masszázs, 1-2 büdös tapasz is akadt, még mozgott a könyököm is, picit szédültem, a belsőcombomon már volt egy teniszlabdányi dudor, de azért hazabuszoztam. Hitelbe volt a kezelés, és még a bringát is otthagytam, nem hiába vagyok már olyan törzsvendég, mint Tibi a Katatón Dszentriben. Hívtam a hotelt, h pár napot kihagynék, majd holnap beugrok a körzeti orvostól hazafele.
Lezuhanyoztam, és némi Buplexszel és Frontinnal egész jót aludtam.
Másnap miután láttam, hogy a könyököm már nem a régi, még elslattyotam a Teszkóba chipszért meg vízért doki előtt, felkészülve arra, hogy elküld röntgenre és a nap további részét egy váróteremben fogom tölteni. Váltás ruhát is vittem, mert ekorra már nekem is gyanús volt, hogy akár ott is tarthatnak, és majdnem úgy is lett: este hatkor csak azért engedtek el, mert 15 percre lakok és megígértem, hogy 6:30-ra visszamegyek.
Addig is begipszeltek, és közben én átváltottam az agyam "kórház üzemmódra", amiben olimpiai válogatott kerettag vagyok.

Hogyan?
Visszapillantó:
1992. Diósgyőr. A Vasgyári kórház ugyan csak abban hasonlított a Schwarzwald Klinik-hez, hogy ott is volt egy helyi Udo Brinkmann, aki dugta a nővér személyzet felét, de a célnak megfelelt, mert a legközelebbről kellett két mentőautót küldeni, higy lehozzanak a hegyes terepről, Lillafüredtől nem messze. Máris a hét sztárja voltam, mert leestem egy szikláról és túléltem egyetlen csonttöréssel, amiről addig nem is hallottam, hogy van ilyen bennem, meg az epidurális előtt adtak valami hepi koktélt és eleve jó kedvvel toltak be a kórterembe, ahol a "főnök" üdvözölt a csapatjában.
A száll-a-kakukk-os Murpfy cigány megfelelőjéről beszélünk, aki akkor kb. annyi idős volt max. mint én most, és azzal volt bent, hogy térd alatt amputálták egy vonatról leugrás miatt.
De mindenkit megnevettetett, gyakran még azt is, akin elsütötte a durvább poénjait, és később mesélték a többiek, hogy milyen volt a beugrója, amikor pár nap kóma után, épp a nagyvizit közepén magához tért:
- Hogy vagyunk, Orsós Úr?! - kérdezte a főorvos.
- Há' doktor úr... jobban érzem magam, mint anyám picsájában.
No ezóta sose vettem komolyan a kórházakat :D

Oké, eddig nagyon szarul hangzik, mintha direkt büszke lennék a sebeimre, meg kórházi rutinomra, holott ez "életellenes" hozzáállás (mondtam, hogy család ne olvassa, ugye?!).
De 1) a hozzáállásomon most változtatok Louise L. Hay, Dan Millmann és a Hicks házaspár segédletével, és 2) az elmúlt 21 évben csak ötször feküdtem be, ebből 4 kisebb műtét volt, az utolsó pedig 2005-ben egy két hetes gyógyszerteszt, amit Iggy Pop Különdíjjal végeztem, a gyönyörű vénáim okán. Szóval azért nem igyekszem annyira, de a lényeg, és amit most rögtön észrevettem magamon, mennyire összeszedett, és nyugodt vagyok ilyenkor:

Mindenkire mosolygok: betegekre, nővérekre, dokikra, még talán a biztonságiakra is.
Rögtön, már a röntgen után, a váróban megkérdeztem a mellettem ülőt, mi az ő sztorija, és olyan meglepetten hálás volt, hogy jobban telik az idő, amíg elmondja. Megkínáltam chipsszel is.
Holott pl. pár napja a hoetel bbq partyján alig voltam képes szocializálódni, 3-4 kör után is, csak a saját kollégámnál, meg az ő brancsánál kötöttem ki, ami amolyan félsiker... Itt meg zéró pia, és megy a small talk:D
Aztán ott voltam reggel időre (már éjféltől böjtölve), és onnantól az egész épületre, a benne található humán erőforrásra, és tárgyakra, gépekre úgy tekintettem, hogy itt minden az én javamat szolgálja! Mellesleg akkor se fájt jobban a karom, miután láttam a röntgent, pedig mondták is, hogy csúnya.
Tudom, hogy ez nekem épp kellett, és NEM büntetés, mert pont előtte, a Phoenix Parkban jegyeztem be a kis noteszembe egy fa alatt, hogy el kell engedni a bűntudatot, és nem csak állandóan várni a retorziót, mintha az élet ellenünk lenne. Ez után még hallgattam Nina Simone-tól a Feeling Good-ot, pont kb. a rá következő számnál zakóztam.
Egy ilyen keretben ez vagy ajándék, vagy Fenti Tesó egy perverz állat, de előbb vagy utóbb majd kiderül ez is :D
A kinti váróból a pozitív hangulatomnak megfelelően hamar behívtak egy belső váróva, ahol elfüggönyzött guruló ágyak voltak. Le is kellett vetkőzni gatyára, és bebújni egy olyan hátul szalagos lebernyegbe, aztán öt perc olvasás és egy extra takaró kérése után már el is aludtam az általános ER háttérzajra, ami egy pityergő apácából, a csoszogó személyzetből, betegfelvételi kérdésekből, telefonokból és nővérhívókból állt, és van olyan hatásos, mint a szélfútta lombok madárcsicsergéssel.
Imádok alapzajban aludni!
Innen 10 körül felvittek a "fogadás-elbocsájtás" osztályra, ahol vagy ötödszörre megmérték a vérnyomásom, megtudtam milyen jó + kiváló lett a vérképem is, és húzzam csak vissza a nadrágot + cipőt, mert elleszek itt egy darabig.
De semmi durca, elkísért egy porter bácsi MR-re, ahol megint kedvesen megkérdeztem a mellettem ülő 55-60 körüli nőt, mire kell neki a gyomor CT, és megint ugyanolyan örömmel beszélt róla + aztán beszéltünk Pestről és Dublinról, meg picit Szíriáról, és nagy kalappal kívánt nekem a műtéthez.
Ja, amúgy ez a St. Vincent's, ami Dundrum és Ballsbridge között, tehát a "budai oldalon" van, egy golfpálya mellett, és esküszöm, reggel óta mindenkinek megértettem az angolságát, ami biztos nem így lett volna a North Side-on, ahol valszeg túladagolt junkie-kkal, meg a tőlük befásult személyzettel kellett volna megelégednem, dehát ez is mutatja, hogy jól időzítettem, mert épp ideköltöztem :D
Esköszöm, az egyik idős ír takarító olyat mondott valakinek, hogy "your welcome", holott ilyet csak az mond, aki max 3 hete szállt le a gépről, mert különben "no problem", "no worries", esetleg "no bother" a szívesen, nem magnószalagról tanuljuk ám az angolt!
Szóval csili-vili, profi minden, biztos nem azért kaptam külön két vonalkódos és QR tages fesztiválbelépőt, a csuklóm mellett a bokámra is, hogy ha véletlenül a karom amputálják egy elgépelés miatt, azért még tudják, kiről van szó. :D

Ja, mer ez egy másik dolog: semmi ID nincs ám nálam, már rögtön a GP-nél mehetett volna helyettem a Tibi, aki bemondja az én PPS számomat, amihez mellesleg kártya se tartozik, mégis megfelel mindenre. Otthon bezzeg ha ellopják a brifkódat, súlyos ezrekért, különböző irodákban várakozva pótolhatod az ilyen-olyan számaidat igazoló kis szarokat! (Bújtatott adószedés, az!)
És ha már erre kitértem, meg bringa is volt, itt a rendőr nem kért tőlem semmilyen iratot, amikor nem voltam kivilágítva, mert nem is akart megbüntetni, csak határozottan tanácsolta, hogy az kellene  ám, és most akkor toljam a cangát!
De még akkor se büntettek meg, amikor az éves employee party után hajnal 2-kor sinus görbét követve (amúgy rendesen kivilágítva) egy egész sávot elfoglaltam a rakparton, mert ilyen tájban (hétköznap) amúgy se vezet arra senki. Megkérdezték részeg vagyok-e, én meg mondtam, hogy nem, erre mondták, hogy siessek haza aludni, oszt szevasz!
Írország - Magyarország 2-0
(Okés, tisztában vagyok vele, hogy a rend az kell, meg biztos utál ilyenkor a mögöttem jövő autós, hogy a köcsög részeg miatt lassítani kell, meg nagyobb ívben kerülni, de nem fordult elő sok ilyesmi, és a hangsúly itt azon van, hogy le akar-e húzni az állam, a testes adód mellé, vagy pedig nem akar, a jelképes adód ellenére SEM.)

Vissza a szappanoperába:
Dél és egy között toltak fel a műtőbe. Kapam egy kompressziós harisnyát is, meg egy kis nyugi koktélt a branülbe, mielőtt a vállamat szurkálva lezárták a bal karom idegpályáit, aztán pár mély lélegzet és máris fél három, minden kész.
(Bevallom, titkon reménykedtem egy testen kívüli élményben, valami aneszteziológiai gubanc okán, csak hogy végre magam is lássam, mit lát Fenti Tesó, meg hogy egy oldallal többet írhassak, de azért ez így is korrekt volt ;)
Itt most egy olyasmi megfigyelő-elosztó teremben voltam, ahol addig tartják a műtéteseket, amíg fent meg nem üresedik egy ágy. Egy faszi folyamatosan jajgatott, még akkor is, amikor már a morphine gombot hagyták neki kezelni, egy másik meg összeveszett egy nővérrel, szóval itt is én voltam az egyik kedvenc. Mosolyogva elnézést kértek, hogy míg az összes többit leosztották, én még várok (közben 10 percenként mérték a vérnyomásom, de innom még nem volt szabad, pedig már poros volt a fogam is), de nem reklamáltam semmiért, itt is mosolyogva elfogadtam, hogy itt ez a rend, ez a szabály.
Cserébe kaptam a pléd alá egy meleget befújó műanyagcsövet, mert mondtam, hogy picit fázós vagyok.

Az egészet amúgy azért is írom ilyen részletesen, mert mindezek közben jutott eszembe, miért nem fogom fel az életet zu sammen, úgy, mint ezt a kórházat?!
- Minden és mindenki az én javamat szolgálja.
- Mindenkihez kedves vagyok, így ők is kedvesek hozzám.
- Nem panaszkodom, mert felesleges.
- Alkohol nélkül szocializálódom.
- Megpróblok mindent magam megoldani (itt pl. nem éltem vissza a nővérhívóval)...
- De nem vagánykodok, hogy olyasmit is megcsinálok, amire azt mondják, hogy inkább még ne! (Jobban elfogadom a szabályokat)

Máris kapott valami értelmet a sztori, nem igaz?

Az is eszembe jutott, talán még a pityergő apácáról:
"Uram, adj erőt, hogy megváltoztathassam a megváltoztathatót, türelmet, hogy elviseljem a megváltoztathatatlant, és bölcsességet, hogy megkülönböztethessem a kettőt!"
Nem tudom, pontos-e így, meg ki mondta, de nem rossz, mi?
Belőlem mindig hiányzott talán ez a fajta bölcsesség, és talán épp azért estem ekkorát, mert olyan dolgokon akartam változtani, amin nem lehet, így elfogyott az erőm, és a részeg ember alá párnát tesz az ördög, de a kimerült józant nem menti meg senki, akkor se ha csak civilben Clark Kent, amúgy meg Superman...
Louise L. Hay szerint
A balesetek oka: magatehetetlenség, kitörni vágyás
Csonttörés: lázadás a hatalom, a körülmények ellen.
A könyök pedig mivel kapcsolatos?: irányváltoztatás, új élmények befogadása.

Oké, hallom a kritikát: leírni ezeket majdnem olyan könnyű, mint a könyvet elolvasni, dehát épp ezért ismétlem, hogy valami majd csak kiviláglik belőle... Próbálok mostanában meditálni is, pedig sose voltam nagy májer az ilyesmiben, de lehet csak azért, mert amire nincs háromszor annyi időm, mint másnak, azt hamar feladom.
Most mondjuk kiesek a melóból egy darabig, hát időhiány az már nem lehet kifogás, ugye?

De az ezo-spirit kitérő után még további tények az ír kórházi ellátásról:
- Mivel fizetek egy abszolút reális összegű PRSI-t, minden ingyen volt, kivéve a beutalót, mert itt nincs háziorvos, az mindig számláz, 50-65 EURO, attól függ kihez mész.
- Azt se nagyon tudtam ki műtött végül is, itt nem divat a paraszolvencia. Direkt mondták, ne vigyek be pénzt meg értékeket amúgy se, mert felősséget nem vállalnak semmi cuccért.
- A kórteremben 5-en voltunk, mind a négy másik már olyan stádiumban, hogy szerintem megrendelték már a sírkövet 2013-as dátummal, de pl. egész éjjel bent (ahová még egy hatodik ágyat tehettek volna) ült egy csinos orvostanhallgató csaj, nyári munkán, aki vigyázott, hogy az alzheimeres bácsi ne induljon el valahová, vagy a másikra rászólt néha, ne beszéljen olyan hangosan ott sem lévő személyekkel, mert más aludna.
- Ugyanennek a csajnak mondjuk én egyetlen "feladatot" adtam csak: amikor a Millmann könyvben kb. a negyvenedik oldalon eljutottam egy olyan szóhoz, amit a szövegkörnyezetből se tudtam kikövetkeztetni, mert felsorolásban volt, megkértem, mondjon már egy szinonimát... És nem tudta! Megnézte az okostelefonján, holott kb. pszichológia a téma, szóval egy másodéves orvostanhallgató, mint funkcionális analfabéta, az azért egy picit minusz, de még azért Írország - Magyarország 3 - 0, csak volt egy ígéretes szögletünk :D
- A kaja szar, de gondolom otthon se Cordon Bleu-t adnak
- Az ágy kényelmes, meleg van, és minden ágyat körbe lehet húzni függönnyel

Olvastam vagy 11-ig, mert vártam, hátha elmúlik az érzéstelenítés, és kiváncsi voltam, mozog-e az ujjam, meg mennyire fog fájni. Ehelyett kb. 11-kor kezdett el zsibbadni a kezem, de mindig azt hittem, hogy na akkor már csak biztos fél óra, és csak jobban zsibbadt, olvasni meg már nem lehetett, már a kiscsaj is aludt a széken.
Szóval megtudtam, mi az oka, hogy az ördög nem alszik:

Épp ilyesmi volt a karom a gipszben, gondolom Hellboynak is kényelmetlen, ha nyomja a hasát hanyattfekve, főleg ha neki is félmillió hangya goa-partyzik benne, nem csoda ha mindenkinek odabasz vele...
Persze egy darabig még élt bennem a new age flow az addigi nap csodáinak jegyében, és próbálkoztam alvó cicának vizualizálni a terhet, nem döglött halnak pl., de azért belefáradtam, meg kezdő ninja egyszerre csak egy surikent dobjon, szóval meghallgattam az altatós playlistemet vagy 7-szer egymás után, eredménytelenül, majd kb. 6:30-kor aludtam el, de 7 előtt ébresztett már a vizit.

No, egy kis gólt itt megítélek az írek ellen, mert ahogy dörzsöltem a csipám, csak hallom, hogy az egyik doktornő elhadarja, hogy minden rendben, csinálnak majd egy röntgent, leveszik a gipszet, és hazamegyek. Következő ágy... Épp talán megkérdezték hogy vagyok, de lett volna pár kérdésem (pl. ekkor még mindig nem tudtam, végül is mi történt), és erre nem volt idő.
Közben a hangyákat felváltotta a parázs.
No, itt végigszenvedtem pár órát, mert EZ fájt aztán keményen, kb. vagy tízszer jobban, mint bármikor műtét előtt, és hiába adtak valami bogyót, csak egyre rosszabb lett. Kb. mintha tényleg izzó parázs lett volna a könyökömben, ami sugároz ujjak hegyétől kulccsontig. Megpróbáltam vizualizálgatni valami hűvöset, meg nyugisat, de csak az a kurva izzó parázs lett mindenből 2 másodperc alatt...
Aludni már amúgy se hagytak volna, mert előbb reggeli, majd takarítócsapat jött, aztán meg egy kedves filippínó, aki levágta a gipszet, és adott helyette egy válltarisznyát, amivel már eleve kényelmetlenebb is lett minden, mert elvesztettem az addigi "biztonságérzetet", és mozogni se lehetett vele úgy, meg persze még mindig nem is tudtam mi van bennem, a vágást se láttam.
Bámultam ki a golfpályára, és próbáltam aludni, de nem ment, és mire röntgenre hívtak, már nem voltam akkora dzsolidzsóker, és kértem, toljanak el egy székben, mert akár el is ájulok, ott tartok. Azért ezt se durcásan mondtam, és nem hisztiztem, amikor mondták, hogy pár órán keresztül most újabb tablettát sem kapok, csak elpárolgott belőlem a harci kedv...
Louise L. Hay megint: fájdalom oka - szeretet hiánya... Szóval a reggeli viziten, ha picit kedvesebbek, biztos nem szenvedtem volna ennyire. De a röntgenes srác az volt, aki a nulladik napon, és őszinte tisztelettel említette, hogy ritkán lát ilyet, amikor ekkora töréssel valaki csak úgy besétál, hogy tegnap óta így van, és még sziszegés nélkül forgatja a karját mindenfelé, amerre a felvétel miatt kell, szóval picit feléledtem.
Ekkor láttam meg azt is, mitől fáj ez ennyire, mert beraktak egy pár centis platnit, három csavarral, szóval el lehet képzelni, hogy az érzéstelenítés adta szabadság, és a sűrű várólista miatti gyors tempó... Kb. mint amikor lerántod a fogaddal a húst az oldalasról, nekem ez ugrott be. Nem csoda, ha a tizennyolc órára lebénított kis idegpályák nem találják épp a lelki békéjüket, és a neuronok előrenyújtott karral rohannak ellentétes irányba, mint a törpök aprajafalván, amikor meghallják Haumann Péter hangját...
De túléltem, zombultam még picit fent, alvás nélkül, aztán jött a nurse (egy filippínó fickó), hogy kész vagyok-e hazamenni? Mondom, valami orvos nem néz meg még? Nem, majd 5-én visszajövök, addig ne emeljek, ne is nyújtsam ki a karom, tartsam ebben a vállszatyorban, és csak az ujjaim tornáztassam, hasta la vista!
Az éjjeles diáklányt közben egy benga nigériai váltotta fel, akinek olyan gecinehéz feladata volt, hogy az épp legvirgoncabb kriptaszökevény mellett üljön egy széken, és figyelje, ne akarjon kimászni az ágyból, mégis derogált neki, amikor megkértem, hogy gombolja be az ingem és kösse be a cipőfűzőm, mert hogy ez a nurse dolga lenne, neki Jeffrey-re kell itt figyelni, szóval Írország itt megint kapott egyet tőlünk szerintem, de nem baj, míg a cipőm kötötte, én elővettem előző napi formám, és beszéltem a vén Jeffrey-vel:
- I wanna get out now
- No, you don't. You'r better off there in bed.
- So I don't...- és visszateszi a lábát a kereten belülre.
- Now you see? Good man!

Már vettem is a Heineken-csillagos sapkám (törés -hatalom elleni lázadás, hehe), a nepáli hemp csodkabátom a vállamra kanyarítottam, és eldöntöttem, hogy az MP3 aksija kihúzza még hazáig, én meg nem fogok ájuldozni, és így is lett, és még nem is aludtam azóta se, mert szeretek írni, amikor van miről, és előbb ezt bepötyögtem, combomon a kilós fagyasztott spenóttal :D

De mit is felejtettem el kedd óta?
Ja, Clark Kentként kezdtem, de most már megyek, kiszarom a Kryptonit Forte kúpot, beburkolózok a piros palástomba és alszom egy jót.

Perec

Vagy Fenti Tesó hisztizik, vagy én, de valaki nagyon hangos...
Elvileg én, mert ő az okosabbik részem, de ahogy egy gyerek felneveléséhez sem elég annyi, hogy tudjuk mi a jó neki, én is elvárnék egy kis segítséget. Persze néha hagyni kell, hadd taknyoljon a büdös kölke, majd abból biztos okul, mi?!

- Fiam, ne cangázz nagy szélben elenedett kormánnyal, mer perec mellé kapsz két pofont is!
...
- DE!

Paff!
No, nem magam picinyítem gyerekké, mert ebben a megközelítésben mind azok vagyunk.
Megfejtettem ám egyből, és egyben picit magyarázom akkor, miért írok ritkán:
Az életemben most kevés az ilyesmi, prompt ügy, amit pár mondattal le lehet zárni. Inkább folyamatok zajlanak, nem is tudom igazából hol kötök ki a legvégén, de mindenesetre van néha olyan érzésem, hogy ha megkockáztatnám, és előrejelezném, merre visz az ár, akkor tutira meg kellene cáfolni magam két hónapon belül...

De persze olvasok + nézek self-help cuccokat, amikkel csak annyi baj van, hogy ha már TUDOD, hogy az érzéseid teremtik a gondolataid, azok meg bevonzzák az ezekhez passzoló életélményeket, akkor gáz, hogy azt is tudod, hogy amikor egyszerűen képtelen vagy jól érezni magad, vagy legalább elégedetten leltározni mid van, és milyen jó ez is, akkor bizony jön a pánik:
- Bazmeg, most aztán biztos történik valami szar, mert "kérem a pofont"...

De semmi baj, az is benne van ezekben a könyvekben, hogy ez is épp így kellett, no, semmi pánik!
Most pl. rég terveztem, hogy visszanézek a Phoenix Perkba (mert most már messze van), fa alatt üldögélni, "meghallgatni" mit mondd. Erre elestem hazafelé...

Megfejtés: valmiért kellett nekem ez a sérv, amiről írtam már, de nem mennek gyorsan a dolgok, mert a kórházi időpont, ami még nem is a műtét, csak október 9-re szól. Szóval beszedtem egy balesetet, csak hogy semmilyen formában ne tudjak dolgozni menni, még a könnyített beosztásba se, amit sérvvel is lehetNE...
Hogy miért, fasz tudja.
Egyelőre nem tudom azt mondani, hogy azért, mert az on-line bettinggel itthon ülve jobban keresek. Egy pár napig ez igaz volt, de egy hete teljes szopóágon vsgyok, szóval majd kerül valami más magyarázat arra, miért kellett nekem (józanul), 16 év nagyvárosi kamikaze biciklizés után (mattrészeg bringázás beleértve) először egy komolyabb baleset?

Van az egyik Louise L. Hay könyben, hogy gyakran van ilyesmi visszacsapó effekt, amikor épp eldöntöd, hogy nomostaztán-máshogyélek! Pl. mocskosul bebasztam az utolsó vakációmon, holott épp eldöntüttem, hogy kábé semmi szükségem a piára. Vagy épp örülni kezdtem, hogy dolgozom a fizikai állapotomon, erre most per pillanat csak jobb kézzel bírok gépelni, és alig tudok kimászni az ágyból. De mondom, értelem van az őrület mögött, és minden rothadó almában ott a következő fa ígérete.

Egyelőre hálás vagyok, hogy a flexszel levágott biciklikormányra nem úgy repültem rá, hogy 10 centivel feljebb kapjon telibe, mert lehet akkor az összes jövőbeni nőügyem megoldódott volna, én meg még azt bonyolítgatnám picit, ha lehet...

- Fenti Tesó! Kösz a két pofont, de azért remélem kapok utána egy kis vigasz-jégkrémet.
- Hogy milyen ízű? Mindegy bazmeg, a belsőcombomra pakolom úgyis...

Lépcsőfokok

Egy darabig az ember fiatal. Kettesével, vagy akár hármasával veszi a lépcsőfokokat. Vagy fel-alá rohangál, az se számít... Aztán valami megváltozik. Öregszünk, vagy csak fáradunk?

Visszapillantó tükör:
Sosem voltam jó labdajátékokban, meg úgy általában csapatmunkában, és emiatt sokáig a testmozgás, mint olyan sem volt túl meghatározó a fiatalabb éveimben. De aztán amikor már nagyobb lettem, és szülői felügyelet nélkül el lehetett messzebbre csatangolni, pl. az erdőbe, vagy csak úgy erre-arra, akkor rájöttem az ugrálás és mászás mekkora élmény, és alapvetően a testalkatom is úgy alakult, hogy rugalmas és izmos emberke lettem, ami csak bátorított.
Másztam fel mindenhová, meg ugrottam le mindenhonnan, így törtem ketté az ugrócsontomat 16 évesen.
Okés, rendbejött, 18 évesen megint futottam és ugrottam, egy-két év múlva, amikor már dolgoztam, akkor még egy picit a thai boxba is belekóstoltam, meg teljesítménytúrára is elmentem párszor, jó eredményekkel. Szóval annak ellenére, hogy olyan fatert osztott nekem az ég, aki úgy viszonyult a testmozgáshoz, hogy még a rádiót is kikapcsolta, amikor elkezdték a sporthíreket, én nagyon megszerettem a témát.
De az a törés megbosszulta magát, 2004-ben már újra kellett műteni, aztán 2005-6-ban kontrollon azt mondta a doki, hogy sajnos megint romlik vissza. Valami olyasmi történik, hogy az ugrócsont a törés mentén hegesedik, azaz vastagodik, emiatt meg beszűkült teljesen a bokám mozgása bizonyos irányokba, illetve ha mégis arrafelé erőltetem csak picit is, akkor biztos nyom valami igegszálat, mert igencsak tud fájni. Pedig én alapvetően bírom a fájdalmat, a thai boxot sem azért hagytam abba, mert nem...

Ez a bevezető volt csak, kicsit bővebben, de szervesen kapcsolódik az elégedettség témájához, amiről mostanában gondolkodom, és már szimultán írok arról is, de az még alakul...
Várja meg mindenki, mindaz a pár ember, aki be szokott ide kukkantani!
Szóval, mivel tényleg imádom a mozgást, valójában azt hiszem sokkal elégedettebb lennék, ha csak visszakaphatnám a jó bokámat! Ha választhatnék egy lottó ötös és egy tökéletes boka között, nem a pénz kéne, komolyan!
Most a régi formámból kb. annyi maradt, hogy bringázni még mindig tudok, és direkt hangos zenére, direkt elengedett kormánnyal cikcakkozok az utakon, mert ez adja meg nekem azt az élményt, hogy "képes vagy rá!", meg olyan jól esik, hogy a bicó mintha a testem része lenne, és mintha csak agyhullámokkal irányítanám, mert pl. ha előttem pár méterre kinyitják egy taxi ajtaját, akkor se kapkodok a kormányhoz, és nem is tudom, hogy combbal, vagy egy hirtelen pedáltaposás plussz csípőmozdulat segítségével, de simán kikerülöm. 
Mert amúgy a boka mozgása főleg két dologhoz kell: irányváltás és egyensúly megtartása.
Mivel minden betegség és minden baleset is pszichés vagy karmikus eredetű, legalább azt tudom, hogy ezekkel a dolgokkal picit hadilábon állok, amikor leszállok a bicikliről.
Mondjuk arról, hogy tudom mi a gond, ez ugrik be egyből:

Azaz hiába okoskodok itt arról, hogy mit jelent ez a "betegség", ha nem tudok kimászni belőle, mi?!

Sebaj, kés alá megint, a doki maga mondta, hogy fejlődik folyamatosan a sportorvos-tudomány, meg ha minden kötél szakad, legfeljebb kapok egy ízületi protézist.
Dehát, megint itt az ördögi kör téma, amiből lassan szakdolgozatot írhatnék:
Mikor a korrekciós műtét után jobb volt egy ideig, abban az időben vettem meg a házat. Tényleg nem volt nagy a baj, toltam a teli talicska betont, pakoltam az 50 kilós cementes zsákot, meg bármit. Aztán a ház csak ette a pénzt, a munkahelyem megszűnt, és akkor kezdtem hajózni, ami nem kellett volna a napi 12-13 órás talpalással, lépcsőzéssel, szabadnap nélkül.
A szezonszünetben visszamentem egy kontrollra, és a doki azt mondta, örüljek, hogy még járni tudok. Fasza, mi? Nekem meg vissza kellett mennem hajózni. Vagy tényleg kellett volna? Nem épp arról szól-e a valódi értelme az egésznek, hogy nem kellene erőltetni ami nem megy? Azt hiszem, amikor a jelzáloghitel + hajós mosodázás témába "beleálltam", sejthető volt, hogy bele is fogok ragadni. És hol vagyok most? Egy mosodában. A hitelt meg csak fizetem, de mintha csak az ablakon dobnám ki a pénzt. 
Szóval kellene egy jó széria anyagilag, amikor meg tudom finanszírozni azt a pár hónap kiesést, és van is hová visszajönni dolgozni. Elvileg a hotel ilyen, minden szarral együtt az jó benne, hogy nem veszteném el a munkahelyem, kapnék 3 hónap fizetés nélküli szabit aztán lehet kezdeni megint.
Most legalábbis ez jut csak eszembe.
Hogy miért nem jut más meló az eszembe, azt hosszú lenne kifejteni, és ez már így is hosszú lesz.

Szóval addig is, amíg ez a dolog megoldódik, és újra az a figura leszek, akiről azt mondják, hogy akkor is jó nézni ahogy ping-pongozik, ha veszít, mert vicces ahogy megpróbálja átugrani az asztalt, de legalább is nem kell fognia a korlátot, amikor lemegy a lépcsőn, addig megpróbálom figyelni mi tesz jót, és mi nem.
És el is kezdtem, pl. az alkohol mérséklésével. (Esküszöm, ha nem lenne kontinentális nyár Dublinban, akkor teljes stoppot raktam volna be, de így el-elkopik az a kis sör, olyan parkban-döglős idő van, sosem láttak még ilyet itt :D) Merthogy észrevettem, hogy nem csak a májam fáj, de görcsösebbek az izmaim is másnaposan, és ez mán kérem az utolsó stáció...
Másik, hogy korán kelek, és helyrerakom magam, szó szerint. Tudok olyasmiket egyedül, amihez normálisan kellene még egy plussz csontkovács. A siker persze csak részbeni, mert később minden visszaáll, és a munkában nem tudok leállni bűvészkedni...
Ja, és mivel az Ibuprofen is odabasz mind a májnak, mind a vesének, azt se szedem már. Pl. cirka két hete, egyik nap meglepődtem, amikor összeadtam az oszlopokat, mennyit mostam (1800 kiló felett). Okés ez nem sokkal több, mint az átlag, de korábban ha a nap úgy nézett ki, h 1500 felett lesz, már reggel toltam be egy bogyót, meg aztán rá pár órára még egyet. Most meg nem szedtem vagy 5 napja, és ez volt a hatodik napom zsinórban. Ja, és négyszer mentem ki cigizni, amiből csak egy volt hivatalos, a többit úgy oldottam meg, hogy simán megszervezem a gépeket, hogy néha legyen olyan 10-12 perc, mialatt egyik sem fog lejárni, mert akkor jelez az alarm, és akkor a többi zombinak feltűnik, hogy nem vagyok a környéken :D
Ez is valami, nem? Ha már ezt a melót csinálom, legyek jó benne, és legyek erős! Apró kis lépcsőfok...

Na de az a helyzet, hogy Fenti Tesó leckéztetős kedvében van, és egy szép napon valami meghúzódik, vagy megszakad, és egy kis dudort veszek észre a hasam legalján :o

A legtöbb faszinak megvannak a hipochonder fázisai. Van aki később kezdi, van aki meg fiatalabb korában kipipálja. Asszem én túl vagyok rajta, hálistennek. Tíz éve azonnal szaladtam volna a dokihoz, és vertem volna az asztalt, hogy azonnal MR vagy ultrahang, mert meghalok, de minimum megmozdulni se vagyok hajlandó! Most mentem dolgozni és csak filózgattam, hogy várjak-e addig, amíg konkrétan nem párállik a belem a linón, vagy mi is legyen? Egyelőre barátkozunk, azaz figyelem, meg persze tolom rá a jégzselét, mert az jól esik. Megkérdeztem Rayt, a volt főnökömet, aki mellesleg property manager, egyben health and safety advisor is, és anélkül, hogy a sörteraszon letoltam volna a gatyám, máris mondta, hogy garantálja, hogy sérvem van.
Pánikoltam?
Nem.
Mert azt mondja, hogy a munkaügyi törvény értelmében tutira állnia kell a cehhet a cégnek, meg még a lábadozás alatt is fizetést kell kapnom. Ja, csak ez számít... Azért csak panaszkodjak, főképpen, szóljak a felettesemnek, hogy valami nem klappol!
Okés, megtettem, mert akárhogy próbáltam légzőgyakorlatok közben visszatolni azt a kis dudort, csak ott figyel. Aztán másnap behívott a két tehén a HK irodába, hogy mi az hogy itt történt, és miért gondolom, hogy ez a munkától van, és miért lenne ezért a hotel felelős, és ha itt történt miért nem szóltam azonnal?! Mondtam persze, hogy ez nem olyasmi, mintha eltörném a kisujjam, hanem ez kialakul, és nem is fáj igazából, de aztán lehet rosszabb is (ja, ezt én miből gondolom, mióta vagyok én orvos?!)
Mondom, okés nem akarok én ujjal mutogatni, csak gondoltam, jelentem.
Rendben, akkor menjek orvoshoz, most még a vakáció előtt!
Persze, eddig tiszta ügy, csak gondoltam adjanak ők egy számot, kihez menjek, mert hallottam olyanról, aki hozott orvosi véleményt, aztán úgyis elküldték másikhoz, mert nem fogadták el.
Szóval most ott tartunk, hogy mindegy nekik, azt mondták, menjek ide a szomszédba.
És elmentem, és bazmeg tényleg sérvem van :o
(Szerencsére nem heresérv, azt azért nem kürtölném világgá, nyilván :D)

De ki tudja, nem jó hír-e ez?
Én már lassan semmiben nem vagyok biztos, ahogy az elmúlt pár évemben alakulnak a dolgaim...
Pl. most orvosi véleményre a nehezebb melót nem végezhetem, de ugyanez az orvosi vélemény arról is szól, hogy majd a műtét után minden normális lesz, azaz nem jöhetnek megint azzal (rögtön elsőre megpengették ezt a húrt is), hogy ha nem bírom a munkát, akkor el kellene gondolkodni azon, hogy máshol keresgéjek... Merthogy nem akarok én feltétlenül elmenni innen. Ray pl. ajánlott egy könnyű melót, de pl. nem keresnék ennyit, nem kapnék kaját, nem 5 percre lenne, és ugyanazzal a 2-3 arccal találkoznék minden nap. Szóval... Most a jó hír, hogy az über szopoda Horse Show és a full házas szeptember alatt csak a gyógyosabb munkafázisokat tolhatom és/vagy műtét utáni pihin leszek. Anyagilag persze nem tudom hogy lesz, de majd okosabban fogadok foci és tenisz meccsekre :D
Meg megtanulok spanyolul, pl.
Mert ahhoz értek ;)

Lépcsőn felfele: a boldogság nem jön, ha nem vagyok előbb elégedett, elégedett meg nem leszek, ha nem vagyok előbb nyugodt, és most legalább azt tudom jegyezni, őszintén, és sallangmentesen, hogy leszarom az egészet, úgy ahogy van, és amúgy sincs értelme semmit se tervezni, amikor Írországban havas utcákra ébredünk márciusban és két hét szárazság van júliusban, és kiég 2 négyzetkilométer bozót Howthon, mintha csak Spanyolországban lennénk, vagy mi...

Meg különben is! Bringázni még mindig jó!
És boldogak a biciklisták, mert övék lesz a Föld! /Máté 26.13. rendezői változat/