Ez így kerek: part deux

2010.09.16:
Pont hét hónapja szorongó szívvel kerestem a kollégákat Ferihegy kettőn, hóesésben landolunk Kölnben, és jó érzéssel nyugtáztam, hogy nem egy bulgár mosogató a szobatársam.
Most lenne még hátra több, mint két hónap, de köszi, leteszem a lantot.
És ez így kerek, így egész.
Nem befejezetlen sztori, mint a fősulik, a jogsi, vagy a tetkó a bal lábamon (ebből is kettőt be lehet még fejezni :)
Ez most az a helyzet, amikor az mondom: ennyi elég volt, lapozzunk! Ha lehetséges, nem is kérek többet a hajókázós életből.
Most fókusz Ausztrián, de előbb kérek egy kis időt Diósjenőn :)
Persze nem olyan egyszerű azért:
Megjátszott lerogyás a folyosón két jó tanú láttára, és aztán első lépésként csak vissza a mosodába, hátha az még megy, de másnapra már az sem, mert már a lépcsőzés is nehéz. Anikó röntgenszemei tapintják a szimuláció felépítését a bőr alatt, és persze nem adja könnyen. Előáll a hajós recepttel: fájdalomcsillapító és energiaital vagy ginseng. A műbicegés néha valódi és a térdem néha ténylegesen nyilall már, nem csak térdeplés és guggolás közben, hanem csak úgy, egy helyben állva. Remélem nem kavar be az agyamba, és könnyen levetem a leplet, amint Diósjenőn leszek.
Ez a pár nap, amit én "ghosting"-nak nevezek:
Olyan szitu, amikor már fél lábbal kint vagy valahonnan, de még kénytelen vagy jelen lenni, esetleg dolgozni is. A többiek kerülnek, átnéznek rajtad, mert megint több dolguk lesz egy kicsivel, ha nem élesben vált az új ember, vagy nem elég tapasztalt. A felém küldött rezgéseket magammal viszem az ágyba, alig alszom. A mozdulataim lassúak, az agyam igyekszem nem járatni.
De hétfőtől szabad vagyok, így vagy úgy :)

Day 200

Emlékszem Ridley Scott egyik ballépésére, a G.I. Jane-re, amikor a doki megkérdezi Demi Moore-tól, miért is csinálja ezt az egészet?
- Hogy felrobbanjon bennem a szar.
Hát, én nyilván nem ezért csinálom a Cabin Steward melót, meg persze gondolom azért ennél keményebb munkák is léteznek, de a mosoda után most tényleg úgy érzem magam, mint egy valódi kiképzésen.

- Nem hagynak aludni!
- A meetingen a Hausdama mocskos módon megalázza a "legjobb barátod", de nem szólsz, üres tekintettel nézel, mert még egyelőre te is a "főtörzs" jó embere vagy, és nem akarod elbaszni. (Amúgy sincs legjobb barát a hajón, ezt már rég lehet tudni...)
- A szokásos meló mellé teljesen váratlan helyzetekben új feladatokat kapsz, de azért legyél kész mindennel, amit egyébként is elég nehezen teljesítesz.
- Nincs időd munkaidőben enni, néha nem lenne idő még WC-re menni sem, ha nem az lenne épp a két óránkénti side-job, hogy tedd rendbe a nyilvános férfi WC-t.

Persze ha beleszoknék, és ismerném az összes levágható sarkot, amivel még el lehet passzolni a kabint, akkor lazább lenne, de sokkal akkor sem lenne több időm, és az is össze-vissza, nem mint a mosodában, ahol majdnem minden nap egyforma volt, és majdnem minden nap végén le tudtam lapítani egy bő fél órát (Így már csak 11,5-et dolgoztam a márciusi 13 helyett). Most alsó hangon megvan a napi 11, de minden negyedik nap Stand-By Duty, ami lehet 15, de akár 16 is.

De nem akarok panaszkodni, és igazából írni sem kellene minderről, hiszen a jó robotot arról lehet felismerni, hogy nem is tudja: ő egy robot. Csak megy, és csak a következő lépésre figyel. Amikor az elején nehéz időket éltem a mosodában, akkor is így működtem. Aztán megszoktam, rutint szereztem, és már volt időm gondolkodni, sőt! Az idő nagy részében nem is voltam jelen, mert a zenémmel a fülemben, a vasalós-sarok magányában igen könnyű az átjárás másik világokba. (Nem is csoda, hogy sokan furcsának tartanak, hiszen ha belefeledkeztem, másra gondoltam, lehet épp úgy ment végig a kezem egy nadrágszáron, mintha valaki hátát simogatnám, vagy csak úgy formálnám a csít a tenyeremmel...)
Addig jó volt, amíg nem kezdtem el egyre többet kérdezni, hogy ha vannak másik világok, akkor mit csinálok én itt? Vagy igaz lehet-e hogy itt kell lennem ahhoz, hogy egyszer majd egy ilyen világba tartozzak? Nem tudom. Talán. De mi fáj? Mi hiányzik? Miért szóltak már megint hozzám? Mikor lesz vége? Mikor???
No, innentől már ember vagy, nem robot, és ez itt a hajón nem feltétlen áldásos.

Az utóbbi két hétben ritkán voltak emberi megnyilvánulásaim munkaidőben, az esetleges bosszankodást kivéve. Nem tudom, talán ez szomorúbb annál is, hogy fizikailag hogy érzem magam. A Pest-Amszterdam vonalon rendszerint kimegyek pozitív energiákat bezsebelni Bécsben egy templomba, Melkben egy ártéri erdőbe, Nürnbergben is egy erdőbe (mindig ugyanahhoz a fához), Regensburgban egy parkba vagy esetleg kicsit a katedrálisba, Rüdesheimban a hídromhoz. Most csak Melkben voltam, de ott is olyan zombi fáradtan, hogy a szokásos "de jó is a természetben" érzés helyett csak bambultam egy darabig, aztán visszamentem a kabinba aludni egy órácskát.
Talán ez egy jel, hogy ideje lenne komolyabban elgondolkodni azon, hogyan tovább, mert így ez nem lesz jó, még akkor sem, ha estleg jó jattokkal kompenzálnák a robotolást. De a pénz elég itt jatt nélkül is, meg persze a pénz nem boldogít, csak úgy kell.

Kicsit később (203)

Tudom, Haitiben még mindig rosszabb, de az első embarkation day (az előző napi stand-by-jal együtt) remélem hátralévő életem két legkeményebb melós napjaként marad meg a krónikákban.
Most (17:47) kábé először ülök le 30 másodpecnél hosszabb időre reggel 4:45 óta, és ebbe a szarás is beleszámít. De mindjárt menni kell még vissza, mert hatkor is jön egy csapat, és roomingolni kell, kellemesen kitöltve azt az időt, ami alatt enni lehetne a 18:30-as meetingig, ami után még kábé este tízig futkosok, hacsak nem tovább.
Ja, és még aztán kitalálták, legyek modell a mentőmellény használatához. A HM rámrakta a cuccot amikor még a beszéd nagyja hátra volt, így vicceskedhettem a rooming közben, hogy "Ne aggódjanak, nem süllyedünk". Ez még rendben, de emiatt nem csak a vacsorát, a meetinget is lekéstem, így időn túl kellett leszámolnom a csokikat, meg az egyéb bizbaszokat, amiket első este be kell tenni, és késve indultam el a section-be. Ilyenkor persze duplán szopás az ilyen késés, mert akad 1-1 nagyon elkésett vendég, akinek csak az említett bizzbaszokat kell bedobni, és ki van pipálva a szoba, de ha közben megjön, lehet lehugyozza a WC-t, összefröcsköli a tükröt, ha meg még zuhanyozni is van ideje, az már katasztrófa.

No mindegy, a napnak még nincs vége.
A 14 szobát ledaráltam 20:45-ig (rekord!), csak hogy megtudjam: meeting lesz, nem mehet el senki, meg kell várni, amíg mindenki végez. Jójó, ki van még? Mariának van még két kabinaj, felcaplatok a másodikra segíteni, legyen már vége a npanak! A két kabinban otthon vannak, megoldom pár perc alatt, mert tudok angolul, és tudom úgy kérdezni hogy van-e szükségük valamire, hogy a válasz az legyen, kb: "I'm all right, thank you". Maria ebbe kicsit belebonyolódna...
Meetingen a "Főtörzs" ködbe burkolt lebaszásokat ereget az általános morálra, amit nem bír, mert csak pozitívul ért, és a végén beveti a szopatórakétát: akkor most mindenki tízig dolgozik, segítünk a mosodában.
Bassza meg, sírni tudnék, de nem olyan családból származom én.
Elvagyunk még 21:30-ig, amikor már látványosan csak álldogálunk a polcoknak dőlve, és Anikó jó zsaruként jön vissza: mehetünk pihenni.
Hurrá!
Másnap 6:30-as reggeli, akkor 6-kor csekk, troli félig üres, szóval ébresztő 5.20-kor legkésőbb. Egész nap mini Bounty-t, Raffaello-t, és hasonlókat ettem, amit esténként rakunk a párnákra. Nem mintha désmálhatnánk a raktárban, csak éppen egyik kedves betegem így sakkozta ki, hogy ne kelljen jattolni: összegyűjtötték, és egy kártyával együtt (Thank You, Istvan!) bedobták egy szatyorba. (A Szegénységi Bizonyítványukat azzal állították ki, hogy az egyik csoki fel volt bontva, és a fele hiányzott!)

Szóval valahogy nem megy csak úgy bedögleni este tízkor, a régen várt zuhany után, hanem felmelegítem a rendesnek nevezheő, félretett kajám, és felbontom a bort, amit egy rendesebb vendégemtől kaptam, és pötyögök kicsit. Otthon, az ágyamban.
Aztán alszom kábé 5 órát, és megint kezdődik egy nap.

Megéri?
Tényleg nem tudom.
Tényleg nem tudok semmit?

Fenti-Tesós-Bejegyzés (Csak olyanokak, akiknek megy az "ezo-bio-öko-meditáció")

Fenti Tesóról picit:
Katolikusnak neveltek, így talán még őrangyalnak hívtam magamban sokáig, de annál több is, kevesebb is. Most azon a nézeten vagyok, nem a lélek van bennünk (nem hagy el 21 grammos adagban, amikor "kileheljük"), inkább a test van a lélekben. A lélek sokkal több, minthogy beleférjen ebbe a világba teljes egészében, ezért csak a "kistesót" küldi le, tanuljon valamit. A Fenti Tesó (is) én vagyok. Nekem van testem, és egy világom, amiben ezt a testet el kell helyezni, kezdve azzal, hogy megtanul járni, azon át, hogy megtanul beszélni, odáig, hogy megtanul gondolkodni, és szeretni, majd megtanulja mindezt maga mögött hagyni a végén. A Fenti Tesó mindig "otthon" van, az itteni részem csak "felhívhatja":
- Szevasz. Elakadtam itt egy kicsit. Biztos megbeszéltünk valamit előre, és most mehetnék jobbra, balra, vagy egyenesen, de kurvára nem tudom, melyik lenne a legjobb. Végül is mindegyik jó lesz valamire, valamiért, de mégis, ha lehet, kérlek adj valami támpontot, melyik passzolna leginkább ebbe az életembe/életünkbe.

Pár napja történt:
Kicsit kiakadtam egyik este a lassú kollágámra, aki miatt megint full gázzal kellett dolgoznom (mint az elején), holott már olyan jó volt megszokni egy kényelmesebb ritmust. Szóvá tettem, erre jött az Anikó-féle ejnye-bejnye meeting.
Ez kábé arra hasonlít, amikor kisgyerekként hárman összekaptunk valamin, és a szülők el voltak épp foglalva egyéb gondjaikkal, ezért csak azt tanácsolták, hogy béküljünk ki, vagy mindenki kap egy szobasarkot, ahová letérdepelhet egy fél órára, gondolkodni...
Persze megkapta Adriana is, de én sem maradhattam ki, mivel a No-English Gina, aki két hétig helyettesített, annyira bizonyítani akart, hogy az égvilágon mindent megcsinált, Anikónak semmit nem kellett segítenie. No, hiába a csibészes mosolyom és a pozitív hozzáállásom, erre nem tudok mit mondani, sajnos.
Mára meg jött is az ötlet: mi lenne, ha cserélnék Ginával, és mennék szobázni, ő meg a mosiba?
No, elsőre kissé "na-ne-már" voltam, de hamar vettem a lapot, és pozitívra váltottam (Anikó csak ezen a nyelven beszél) :

- Ja, ja, persze, már gondoltam rá én is, végül is télen Ausztriában szeretnék dolgozni, hátha kell a tapasztalat...Hmm, igen, az extra jatt is elkelne...Azért aludnék rá egyet, okés? Most úgyis elmész szabira, az jó, ha addig átgondolom és utána meglátjuk?
- Persze, köszi.
- Én köszi :)

No, és itt vége a mosodás melónak, bő két hét múlva, mert ahogy ismerem a főnökömet, ő már eleve eldöntötte, hogy ez így lesz, és vagyok olyan okos, hogy ne hugyozzak széllel szemben. Amit tehetek még, hogy kicsit kihegyezem a dolgot arra, milyen könnyű is velem megállapodni, mennyire rugalmas vagyok, és mosollyal az arcomon megyek az arénába. Ha így teszek, lehet kevesebbet csekkol és több apró hibát néz el, és akkor még tényleg jó is lesz.
Hát igen, máris arra gondolok, tényleg jó is lesz, hiszen a smúzolás megy az auszi nyuggerekkel, a rendszeretetemen meg úgyis van még mit fejleszteni, és persze ha tényleg lesz tapasztalatom, akkor Tirolban sem fognak meglepetések érni, és a hajó után egy síhotel maga lesz a paradicsom. És ez így kerek :D
Szóval itt van megint Fenti Tesó.
13 hónappal ezelőtt még pánikoltam, mert utolsó napjaimat dolgoztam le egy olyan (épp megszűnő) cégnél, ahol ugyan nagyjából kerestem annyit, hogy a jenői ház ne legyen veszélyben ,de hosszú távon ráment volna a normális emberi mivoltomra mindenképpen, meg azért annyit mégsem fizettek, hogy a ház állapotán sokat javíthattam volna. Röviden: be voltam szarva, de jött Fenti Tesó, mint Mikkamakka a Négyszögletűben, és mondta: "Fussunk!"
Így kerültem hajóra.
Persze közben valami más nagyon elkerülte a figyelmem, és ennek következtében a hajón is úgy alakult majdnem pont 10 hónapja, hogy újabb pánikroham jött rám, és majdnem hazamentem elbaszni az életemet, de akkor Fenti Tesó úgy rendezte, hogy legyen egy harmadik lehetőség, és akkor ugrottam fel egy másik hajóra, ahol legalább kibírtam november közepéig.
Aztán ugye jött egy sötét, hideg tél (lehet akkor is szólt volna hozzám, csak nem figyeltem), de valahogy mégis túléltem, félálomban, gond(olat)ok közt, de végül is egyben és készen arra, hogy megint elfogadjam a következő beavatkozást, ami egy szokatlanul korai szezonkezdés formájában jött.
Kicsit féltem elfogadni a mosodás melót egy olyan hajón, ahol tavaly is alig húztam két hónapig, de nem volt más, és próbáltam bízni, hinni. És persze egy hónap után még mindig paráztam, meddig bírom, és mikor fognak elküldeni, de csak sikerült megváltoztatni a hozzáállásom, megvetni a lábam, és már látom, hogy semmivel sem lett volna jobb, ha áttesznek a Rubyra (ott volt 1 nagyon szimpatikus Hausdama, de mire áttettek volna, ő is eltűnt onnan), vagy egy négycsillagos hajóra (amik néha nem tudják összekaparni azt az utasszámot, amihez még full személyzet kell, ezért állandó para, mikor küldenek haza, a jatt meg persze félházzal feleannyi...). Szóval jó itt.
Megint jobban tudta, mi kell nekem, nem igaz?
No, és akkor most jön ezzel: legyek szobafiú, és bár fizikailag csoda, hogy egyáltalán itt vagyok cirka fél év után, a szobákban meg még keményebb, mint a mosiban, de ha ez van, akkor az erő is meglesz hozzá, nem kérdés!
És most ami a lényeg az egészben:
Már nem kell hónapokat várnom, hogy azt mondhassam: "igen, végül is így lett jó", hanem már rögtön az elején hiszek benne (no jó, az igazság így hangzik: erősen próbálok hinni benne), hogy ez most a legjobb!
Ezt jó lesz alkalmazni az élet egyéb területein is.

*****

Megint elmegy egy szobalány, egy meg nem jön vissza szabiról, mert ugyanolyan derékpanaszai vannak, mint nekem, csak én még nem idén terveztem a táppénzt. Az eredeti tízbõl így már csak négyen maradunk, és a többi hat közül is volt akik már cserék cseréjének számítanak.
Amikor szezon elején panaszkodtunk, hogy sok a meló, a hoti még csak azt tudta hajtogatni: hosszú sorban állnak, akik a helyünkre jönnének. Most kint van a plakát a crew messben, hogy ha tudunk ismerõst, hívjuk, mert kell az ember.
Az ügynökségek olyanokat küldenek, mint Gina (román, 40 éves), akirõl tudták, hogy nem beszél angolul csak egy picit olaszul. Nyelvérzéke annyi, mint egy amõbának. Egy hónap után nem tud szemeteszsákot kérni, mert a "bag" szó már megy, de a "black" és a "garbage" még mindig újdonság. Az "I help you" nála azt jelenti, hogy "I need your help." Hogy a kabinokban mit csinál a vendégekkel, azt nem tudom, de ha valamit el akar magyarázni, akkor kábé úgy néz ki, mintha értelmi fogyatékos lenne...
Az új fodrászunk, Adriana (bolgár, 47) a nagy seggével alig fér el a polcok között, és igaz hogy érti az angolt, de 10 nap után még mindig megkérdezi, melyik programon mossuk a törölközõt, amikor a program így néz ki a display-en: "1 White Towels". A 30 méteres folyosó feléig ráverek 7 métert, amikor zsákokért megyünk, pedig én se vagyok egy Speedy Gonzales, de a napi doboz cigijébõl be tud szúrni 8-10-et munkaidõre is...
A legújabb hír, hogy a perui lusta macska helyére (akit átkért egy hoti egy másik hajóról, merthogy "old friend") egy bosnyák csaj jön, aki igaz hogy se angolul se németül nem tud, viszont a szlovákot érti, merthogy ott él civilben... Az ausztrálok meg tanuljanak meg akkor szlovákul, nem igaz?
Five stars my ass...

Huston, we have something...

Kisfilm Hustonból:

Végre! Egyik űrszondánk videoanyagot küldött.
A minőség kifogásolható, de valószinűleg fényévekre van innen. Vajon miféle bolygófelszín lehet ez? A háttérzaj egyértelműen az élet jeleire utal.
Wow! Egy földönkívüli a képben! Lassan mozog, valószinűleg békés a környezet. Érdeklődik valami iránt, látható ahogy kocsányon lógnak a szemei.
- Az a szeme lehet, Gus?
- I think so, Ron.
Wow, egy bálvány! A kultúra jele.
- Isn't it just marvellous, Gus?
- It is, Ron.
A lény áhitattal közelít a rózsaszínű bálvány felé. Láthatóan imádja. De hol is vagyunk, vajon? Reméljük kapunk egy átfogóbb képet. Oh my God, itt is van: egy hatalmas fa!
- Ez tisztára olyan, mint az Avatarban. Isn't it, Gus?
- It is, Ron.

Fél kézzel

Hiányzott a meleg

És nem volt fény sem

Sokáig elvoltam így is

Egy helyben toporogtam

És a képzeletemmel töltöttem be az űrt

Aztán elkezdtem fázni

És talán félni is

Kiáltottam valakiért

Jött hamar

Tapogatózott, gondoltam új neki a sötét

Azt mondja: "Dörzsöljük össze a tenyerünk, mindjárt megmelegszünk."

Vak volt szegény

Nem tehetett róla, hogy nem látta meg egyből:

Fél karom van csak

Én meg elküldtem a picsába, hogy ilyen tanácsokkal jön

Most meg egy kézzel simogatom a levegőt

A helyén még mindig melegebb...

Hát ez csak úgy jött, a zuhany alatt, ahogy a harmadik szememre folyattam a sugarat. Előtte olvastam a harmadik csakráról. Hogy az anyag és a mozgás energiát teremt. A harmadik csakra eleme a tűz, ami "felfelé tör, elpusztítja a formát, és az anyag nyers energiáját új minőségekké alakítja: hővé és fénnyé." /Anodea Judith: A csakrák bölcsessége/

Hát innen jött, hogy most "növesztem a másik kezem", hogy legyen mit összedörzsölni, ha melegedni akarok. Sokáig elvoltam a fenti csakráim túlműködtetésével, a képzeletemmel és az időszakos szófosásaimmal, anélkül hogy bármilyen alapot képeztem volna. Szó szerint a semmiben lógtam, és csak éreztem hogy tenni kéne ellene, de nem tudtam hogyan. És senki nem tudta olyan módon megmondani, hogy ne küldjem el a picsába, mert persze arra gondoltam, hogy ha már eddig a sötétben voltam, az a minimum, hogy egy ragyogó őrangyal jelenik meg, és egyből bevezet a paradicsomba, anélkül hogy nekem túl sok tennivalóm lenne...

Nem hibáztatom túl magam.

Az anyag hiányzott, és ha nem ilyen hasonlatokkal közelítem meg, hogy félkezűnek születtem, akkor azt mondanám kábé olyan helyzetben voltam (vagyok is még), mint akinek van elég tüzifája, de csak öt szál gyufája van. Fúj a szél is ráadásul, és nagyon óvatosnak kell lenni. Megvárjam, amíg szélcsend lesz? Megpróbálom az első szálat. Kialszik. No, már csak négy van, aztán meg már csak három, lehet...

Vannak, akiknél van egy nagy, családi kiszerelésű doboz. Egy ilyen "háttérrel" lehet sokkal lazábban, bizos kézzel pattintanak rá már az első szál gyufára is, és máris lángol a tűz. Sokszor nem is értik, mitől kell félni, nekik is ment elsőre. Mi a baj a többiekkel? Miért ilyen bátortalanok?

Itt a bartenderünk beismeri, neki nem esett nehezére, hogy otthagyja az egyetemet és elkezdjen hajón pincérkedni. Belevághatott volna bármibe, ha nem jön össze, a gazdag család visszafogadta volna úgy is, mint a tékozló fiút. Bejött neki. Felmászott a ranglétrán és bartender lett, és saját erőből (is) meggazdagodott 6-7 szezon alatt. De végig kisérte a biztos háttér tudata.

Nekem csak most nő a "második kezem", aztán majd ha meglesz, akkor elválik, hogy két kézzel is csak a semmit markolom, vagy lesz, akit ölbe kaphatok...

Szerintem lesz :)

Egy csak egy legény van talpon a vidéken

Nem csak a mellettem lévők, de már az is felmondott, aki a képet csinálta.

Ez mond valamit, nem?

Pedig aki fotózott, ő mondta nekem az elején, amikor felhoztam hogy itt nem fog menni az ágyneműmosás, hogy túl negatív vagyok, meg hogy szedjem össze magam, mert így el fognak kerülni a többiek.

No, igaz hogy az ágynemű megy valahogy (vérrel-verejtékkel), de ő volt az, akit egy-két hét után sokan kerülni kezdtek, mert olyan, mint egy sztahanovista kokainon, vagy mint a Duracell nyuszi és a Gyalogkakukk szerelemgyereke. (Fogyott öt kilót, és azzal az indokkal mondott fel, hogy a melót bírja, csak a stresszt nem...) Én ezzel szemben mindenkivel elvagyok, senki nem kerül, én viszont kerülöm a klikkesedést, és bár én is felmondanék ha tehetném, de csak azért mert rossz a munka-pénz arány, a stresszel elvagyok, kösz szépen.

Eddig kilencen léptek le vagy tanácsolták el őket, és ebből öt a Housekeepingről. mivel a szobalányoknak (estl. szobafiúknak) is segíteni kell a mosiban, ez engem elég szarul érint, mert minél nagyobb a fluktuáció, annál nagyobb a káosz, de most (nem most, igazából, ezt 25-én írtam) egy parkban fekszem Aschaffenburgban és be is fejezem, hogy jobban odafigyelhessek a napból és földből kinyerhatő energiákra.

Itt még egy kép, Föld Napjáról, amikor kerek fél órát tudtam ülni egy fa alatt.

Ma talán lesz 45-50 perc is, ha skippelem a vacsorát...