A páfránylevél íve vagyok.
A fenyő kérgének tapintása vagyok.
A moha zöldjének összes árnyalata vagyok.
A láthatatlan gombák illata vagyok.
A szemem egy a hullámokkal.
A bőröm egy a levegő párájával.
A tenyerem egy a fatörzs szívének ritmusával.
A talpam egy a hepehupás ösvénnyel.
Az orrom egy az üzenettel: béke veled, ember!
A sors iróniája, hogy amiatt vagyok bezárva a városba, mert falun vettem házat.
A városi oldalam cinikus, tudálékos, kifelé tüskés, mint a sün, de képes változtatni a színét, mint a kaméleon. Különben prédaállat lenne! Hogy belül mit rejt, mit őrizget, az csak ilyenkor derül ki, amikor levedli a nehéz páncélt, és egész lényével lélegzik, egész lényével lát, hall, szagol, érez, ösztönösen simul bele a nagy békébe.
Tudom, bennem van a hiba, hogy nem vagyok képes mindezt átélni mondjuk az albérletem közelében található kisebb parkokban, mert egyrészt a többi ember túl közel van, másrészt a telepített, homogén gyepnek és a sorban, rendben ültetett fáknak kb. annyi köze van a valódi természethez, mint Putyinnak James Bondhoz (a la Daniel Craig)
Nyomokban hasonlítanak, de akinek van szeme, látja a különbséget.
Az élményt akkor már inkább jobban visszaadja, ha kis pipázás után hanyattdőlök, és mondjuk a Yage, vagy a My Kingdom című számot hallgatom az FSOL-től... Talán azért, mert a zenészek is ilyesmire gondoltak, amikor írták a számokat, a növényben lévő információ meg összeköt minket.
Hiszek benne, hogy a természet, mint élő egész, megpróbál velünk kommunikálni.
Nyilván a pszichoaktívok erős üzeneteket hordoznak, amiről a Dogma c. film egyik poénja jut eszembe:
- Az emberi szervezet nem alkalmas Isten hangjának elviselésére. Ha meghallanád, az agyad összeomlana, és a szíved felrobbana a mellkasodban. Öt Ádám ment rá, mire rájöttünk erre.
Szóval óvatosan!
De mi van a szelídebb üzenethordozókkal?
Első dolgom volt, szinte ösztönszerűen, ahogy leszálltunk a buszról, és a szemerkélő esőben elindultunk a hostel felé, hogy egy darab duzzadt, zölden viruló, nedves mohát leszedjek a kőkerítésről, és szagolgassam. Ahogy az orrnyálkahártyám kezdett megtelni a humuszos illattal, máris jobb kedvem lett, sőt: fizikai fájdalmaim is enyhülni kezdtek. Meri persze csak mosolygott rajtam, megszagolta ő is, de nem követte a példám. Amúgy is nagyon fejletlen a szaglóérzéke, de nem is mozgatja meg úgy a természet, mint engem. Pedig mondtam neki, már tudományosan is bizonyították, hogy a talajban lakó apró mikrobák és gombák természetes antidepresszánsokat, és ki tudja még milyen vegyületeket bocsájtanak ki, amik jótékony hatással vannak az emberi elmére, és azon keresztül így a testre is. Elhiszi persze, de nem érzi át. Ő egy városi típus.
Én sajnos nem hogy nem vagyok városi típus, de érzem, ha pár éven belül nem tudok kiszabadulni a beton, aszfalt, acél és üveg világából, akkor már lehet késő lesz.
Írországban nagyon kevés ilyen hely van, mint Glendalough, bár ezzel azok szoktak vitatkozni, akik jól érzik itt magukat. De tény, hogy ha pl. a Kolossy téren felszállsz egy BKV buszra, 15 perc múlva az erdőben sétálhatsz. Nem a Phoenix Parkban, ami bármilyen nagy, a java gyep, és a fás részekben sem lehet nagyon elbújni, mert direktbe kis foltokban vannak telepítve. Glendaloughba napi 1 oda-vissza busz megy, számomra érthetetlen módon az is olyan menetrenddel, hogy délután egyre ér oda, és fél ötkor indul vissza, azaz szűk 3.5 óra van sétálni, ami kb. arra elég, hogy tempósan, amolyan se jobbra-se balra nem nézősen eljuss a felső tó végéig, közben csinálj pár fotót, és ha nem akarod nagyon kicentizni, a végén a Visitor Centerben gondolom vehetsz egy teát. (Ezt nem tudom megerősíteni, mert amikor mi 4:15-re, szarrá ázva odaértünk, és csak arra vágytunk, hogy ne a szeles időben dideregve várjuk meg a buszt, ők már épp zártak. És nem is amiatt ám, mert a két nő is ugyanazzal a busszal ment haza, mert az még bocsánatos lenne. Most őszintén: mi a fasz létjogosultsága van egy látogatóközpontnak, ha a látogató még a buszt sem képes ott megvárni?)
Ja, hogy kocsi...
Nahát, parkolóhely az van, gondolom egy napsütéses hétvégén tele is van kocsival, mert hát autó nélkül nem élet az élet. Nem elég, hogy hétfőtől péntekig sokan napi 1.5-2 órát araszolnak a dugókban, még kirándulni is azzal kell menni...
És itt hadd jegyezzek meg valamit az autókkal kapcsolatban, mi egy régi vitámból maradt meg, mint nem-ellőtt patron (még a VW botrány előtt): naiv dolog azt hinni, hogy a "környezetbarát autó" majd megoldja a kibocsájtás féken tartását, és így (hurrá-dejó!) megállíthatjuk a klímaváltozást. A klímaváltozás egyrészt sokkal több pilléren nyugszik, mint a közlekedési szokásaink, de még ha csak azt veszem, akkor is: abba belegondolnak az ilyen érvekkel csípőből lövöldözők, hogy ha kb. semmi káros anyagot nem bocsájtana ki egy autó sem, az aszfalt maga (amit folyamatosan foltozni kell), miből van? Az autók számára épített parkolóhelyek pl. mennyi természetes talajt vesznek ki az egyenletből? Pusztán ha egy tipikus elővárosi negyedet veszünk: az "előkert" nagy része le van aszfaltozva, vagy térkövezve, hogy a család 1, de nem ritkán 2 autója parkolhasson. Ehelyett pl. lehetne ott 1-2 fa, bokor, virágok... Egy ilyen látogatóközpont (ha rendszeres buszjárat menne oda) kb. negyedannyi helyet igényelne, és hát valljuk be, az ír hegyek nagy része puszta szikla, ahonnan a folyamatos esőzések mindent a völgyekbe mosnak le, azaz ezeket a völgyeket szerintem minél kisebb mértékben kellene leaszfaltozni...
Ím la:
De nyilván megint városban vagyok, talán kevesebbet okoskodnék, ha még mindig ott lennék a természetbe olvadva. Megpróbálom visszaidézni, és pozitívabbra fogni innentől a pötyögést.
Merivel ez volt a búcsúzó, és jól választottunk helyszínt.
Az említett busz-problémán kívül amúgy is szerettünk volna még egy utolsó éjszakát is együtt tölteni, mielőtt végleg hazaköltözik. Ő már járt itt korábban, ahogy Írország nagy részén is. A térképe tele van jelölve apró kis pontokkal. Én már korábban kifejtettem, nem ez a fajta turista vagyok, akinek a kipipált helyszínek kellenek, hanem ha találok valami igazán jót, inkább oda visszamennék többször. Sajnos eddig nem találtam szinte semmi ehhez foghatót, bár pozitívabb időszakaimban bele-belefeledkeztem a Howth vagy a Phoenix Park adta lehetőségekbe.
Közben, szépen lassan, de fokozatosan sajnos egyre több az apró nyavalyám, főleg a mozgás korlátozását jelentő fajtából. Ide is úgy érkeztem, hogy kb. azt éreztem, a térdem ki van facsarodva, a csípőm merev, stb. A mohaszagolgatás azonnal enyhített a dolgon, meg az az 1-2 óra, amit a hétfő délutánból maradt sötétedés és szakadó eső előtt, amikor csak a temetőt néztük meg, majd picit elindultunk a tó felé, de közben én persze oldalra kitértem az erdőbe, mert kontinentális erdőhöz hasonló rendszereket itt nagyon keveset találni. Sajnos a turistaúttól a lejtőn felfelé kb. 25-30 méterre máris kidőlt drótkerítés jelezte, hogy voltaképp az már magánterület, és nem is nagyon erőltettem, mivel Meri az ilyesmit komolyan veszi, meg amúgy is fájt eléggé mindenem, hogy erősen meredek és sikamlós terepeken szenvedjek. Mint kedves nyugdíjas, megelégedtem aznapra a csenddel, a víz csobogásával, 1-1 fa random megsimogatásával, megölelésével, és a zöld szín azon árnyalataival, amit Dublinban, vagy a legelőkön nem nagyon látni.
Aztán, mivel kezdett sötétedni, meg esni is, időnk viszont még rengeteg volt, elcaplattunk a faluba (sokkal messzebbinek tűnt, mint valójában, mivel ezt az utat már sűrű esőben, a műúton kellett megtenni.) Ír kávéra vágytunk, és egy kellemes pub nyitva is volt. Még én is elismertem, hogy legalább a dekor itt ízlésesebb a megszokottnál, az ószeres cuccokkal, bekeretezett régi plakátokkal, kipreparált csukával, és a tűzhely mellett kiűllított üllővel, fújtatóval és egyéb ősrégi eszközökkel.
Lehet nem kellene nagyon kitérnem Merire is, ahogy talán az autókra is felesleges volt, de az én fejemben része a sztorinak, szóval bocs, ha valaki nem tud követni.
Ő az ilyesmi helyeken érzi otthon magát,ahol egy kedves felszolgáló leteszi elé a komfort-italt, és nem lepik meg "támadó" szitakötők, nem zavarják meg a bozót neszei, amitől szorong, holott ép ésszel lehet tudni, hogy Írországban nincs veszélyes állat, és gondolom még a kóbor kutyák is ritkábban fordulnak elő, mint pl. Magyarországon. Számomra ez olyan, mintha azért nem mernék bemenni a Balatonba, mert egyszer láttam egy kipreparált harcsafejet, és hát elég nagy pofája van, biztos meg akar harapni! Portumnában, tavaly júliusban nem volt hajlandó begázolni velem a tó vizébe, pedig tudtommal itt harcsák sincsenek...
De nem elítélem, sem gúnyolódni nem akarok ezen!
Kedvesen elmagyarázta nekem akkor, hogy valahogy kialakult benne ez a szorongás, és nem tehet róla. Ahogy pl. én is bevallom, talán mindig jobban tartottam a kutyáktól, mint az átlag, bár amióta tudom, hogy épp a félelem az, ami beindítja bennük az ősi ragadozó ösztönt, plussz (állítólag) az alacsony horizontjuk miatt jobban érzékelik a tömeget, ha leguggolsz előttük, mintha állnál (mert akkor csak a támadható lábakat látják), azóta nem parázok, csak az igazán nagy és agresszíven fellépő példányoktól. De a pókot megfogom kézzel, és nem porszívóval távolítom el a szobából, és a darazsat is addig hagyom a sörtől gyöngyöző bajszom körül repkedni, amíg konkrétan nem landol.
Nagyon sok jó tulajdonsága van Pocoknak (ahogy egyszer ráragasztottam ezt a nevet): melegszívű, megértő, visszafogott (teret ad, ami nekem kell), van egyfajta humora is, és egy egyszerű világlátása, ami nekem nem hátrány ha közelben van, mert el tudok szaladni olyan mélységekbe és magasságokba, hogy az már fantasztikus... De van 1-2, talán 3 olyan vonása, jellemzője is, ami miatt sosem lennénk jó pár, de még igazán jó barátok sem, maximum egymás lelki támaszai: "ma én vagyok a mankó, te a béna, holnap meg talán szerepet cserélünk". És bevallom, bár ebben van némi rutinom, sosem voltam eddig az erősebb fél, és valahol meg kellett tapasztalnom ezt. De ez tartott pár hónapig, és azóta voltaképpen nem vagyunk együtt. Senki nem mondta "maradjunk barátok", ami azt illeti a szakítás pillanatában azt hittem hátulról be fog lökni a csatornába a hattyúk közé, mert szokásos sztenderdek szerint elvileg megérdemeltem volna, de ehelyett jött az ölelgetős, keserédes időszak, ami hosszabbra nyúlt, mint maga a kapcsolat, ami megelőzte.
Megjegyzem, a belső néha meglátszik a külsőben, legalábbis ez kettőnkre igaz: ő stabil: 41-es lába van, de alacsony homloka, és amúgy is alul erős, plussz hasas, de az lehet félig a gluténérzékenység miatt van + neki bővebben van "emésztenivalója" lelkileg is, mint nekem, és ezért mindig csodáltam, mert én nem csak pocakot növesztenék, én belehalnék abba, ami neki kijutott... Én ezzel szemben "fejes" vagyok: 39-es a lábam, és magas homlokom. Állandóan álmodozok, agyalok, és "gyökértelen" vagyok. Fiatalabb koromban, még azelőtt, mielőtt leestem volna a szikláról, és ketté nem tört az ugrócsontom, ez egy erdőben ugrabugráló, repülni vágyó koboldot hozott ki belőlem, de most annál inkább szárnycsont-törést szenvedett madárnak érzem magam egy kalitkában... A kezünk viszont ellentétes: neki finom, vékony és hosszú ujjai vannak, nekem durva, férfias markom. Talán azt jelenti: amit akarok, képes vagyok meg is ragadni, ő pedig mindig óvatosan nyúl hozzá bármihez is...
De akárminek is veszem ezt a kapcsolatot, most vége. Pont.
Nem voltam elég erős, hogy lezárjam, kivártam inkább: hazaköltözött Katalóniába.
De ez remélem csak az egyik zárás, ami most rám vár, mert "rajtakaptam magam", hogy betunyultam, begubóztam: 2,5 éve lakok egy albérletben, ami lassan rekord. Majdnem 4 éve dolgozom ugyanazon a helyen, ami példátlan. Mindkettő okés, de kezdenek felgyülemleni a fejemben a negatív aspektusok, miközben egy helyben topogok, és ez a topogás összeférhetetlen a "fajtámmal", azaz lehet a testi nyavalyáim is ezt tükrözik, erre akarják felhívni a figyelmet.
Most visszatérve a tóra, hegyekre és erdőre: szarul aludtunk, de nem tett minket harpóssá, mindketen pozitívan indultunk "túrázni". Hálistennek jó időt fogtunk ki. A felső tó partjára érve megálltunk egy helyen, ahol az aszfaltozott turistaútról le lehetett menni a partra, egy kis "mólóra" ahol gondolom egykor, vagy most is, csónakok köthettek ki, és egy padot félig betakart a lehullott tűlevél. Innen én a "rögösebb utat választottam", azaz megmaradtam a közvetlen parti szirten, Meri később cstalakozott, mert belátta: biztonságos ott is a gyaloglás. (Hálistennek a szokásos turisták nem követték a példánkat, azaz senki nem jött szembe, senki nem akart leelőzni.) Azt mondhatnám; ahogy a mohaillat helyretette a pszichém, ez a nedves kövekkel, fenyőgyökerekkel és tűlevéllel megspékelt hepe-hupás kis "zergecsapás" a bokám, térdem, derekam, azaz a fizikai egyensúlyom billentette helyre. Csak 2-3 kilométer volt a tó felső végéig, de ragaszkodtam hozzá, hogy a visszautat (amit már metsző szélben és erősödő esőben tettünk meg) is ugyanazon a csapáson járjuk be, olyan fantasztikus volt! Az állandó alkalmazkodás a terephez, az egész test, összes izom és ízület igénybevétele, hogy ne csússzak meg, ne billenjek ki, a csodálatos látvánnyal együtt oda vezetett, hogy a végére majdnem azt éreztem, akár futni is tudtam volna. De semmiképp nem nyugger-bácsiként bóklásztam, az biztos. Amikor Meri szólt, ne vegyem elő a szendvicsem, mert megint szarrá ázunk, mondtam, hogy ehetek menet közben, és nem fog lelassítani. Aztán fél perc múlva rám kellett szólnia, hogy azért ne rohanjak.
Közben - napi büszkeség - azért sikerült rávennem arra is, érezze a fatörzsekben koncentrált életerőt, vagy legalábbis próbálja ki! Én majomkodtam, egy félig kidőlt fenyőre felaraszoltam, már a tó vize fölé, majd elengedtem magam, és visszacsúsztam. Az egész testem érezte a kellemes kölcsönhatást, a ráhagyatkozó ellazulást a mozgással (csúszás) karöltve, ami talán a gyerekek egyik kedvenc formagyakorlata lehet: mit érez vajon, amikor a kis testét körbelóbáljuk, feldobjuk-elkapjuk? Talán valami ilyesmit? Talán sosem kellett volna felnőnöm?
Talán nem is fogok?
De fel kell, tudom. Ha mindezt meg akarom magamnak teremteni, nem mozgat meg senki többé!
Azt hiszem hamarosan ki kell lépnem megint a kompromisszumos komfort zónámból, és új helyet, új munkát, új embereket kell találni. De ha Írországban van egy hely, amit még egyszer megnéznék, mielőtt végső búcsút intek neki, az biztos, hogy Glendalough lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése