Huston, we have something...

Kisfilm Hustonból:

Végre! Egyik űrszondánk videoanyagot küldött.
A minőség kifogásolható, de valószinűleg fényévekre van innen. Vajon miféle bolygófelszín lehet ez? A háttérzaj egyértelműen az élet jeleire utal.
Wow! Egy földönkívüli a képben! Lassan mozog, valószinűleg békés a környezet. Érdeklődik valami iránt, látható ahogy kocsányon lógnak a szemei.
- Az a szeme lehet, Gus?
- I think so, Ron.
Wow, egy bálvány! A kultúra jele.
- Isn't it just marvellous, Gus?
- It is, Ron.
A lény áhitattal közelít a rózsaszínű bálvány felé. Láthatóan imádja. De hol is vagyunk, vajon? Reméljük kapunk egy átfogóbb képet. Oh my God, itt is van: egy hatalmas fa!
- Ez tisztára olyan, mint az Avatarban. Isn't it, Gus?
- It is, Ron.

Fél kézzel

Hiányzott a meleg

És nem volt fény sem

Sokáig elvoltam így is

Egy helyben toporogtam

És a képzeletemmel töltöttem be az űrt

Aztán elkezdtem fázni

És talán félni is

Kiáltottam valakiért

Jött hamar

Tapogatózott, gondoltam új neki a sötét

Azt mondja: "Dörzsöljük össze a tenyerünk, mindjárt megmelegszünk."

Vak volt szegény

Nem tehetett róla, hogy nem látta meg egyből:

Fél karom van csak

Én meg elküldtem a picsába, hogy ilyen tanácsokkal jön

Most meg egy kézzel simogatom a levegőt

A helyén még mindig melegebb...

Hát ez csak úgy jött, a zuhany alatt, ahogy a harmadik szememre folyattam a sugarat. Előtte olvastam a harmadik csakráról. Hogy az anyag és a mozgás energiát teremt. A harmadik csakra eleme a tűz, ami "felfelé tör, elpusztítja a formát, és az anyag nyers energiáját új minőségekké alakítja: hővé és fénnyé." /Anodea Judith: A csakrák bölcsessége/

Hát innen jött, hogy most "növesztem a másik kezem", hogy legyen mit összedörzsölni, ha melegedni akarok. Sokáig elvoltam a fenti csakráim túlműködtetésével, a képzeletemmel és az időszakos szófosásaimmal, anélkül hogy bármilyen alapot képeztem volna. Szó szerint a semmiben lógtam, és csak éreztem hogy tenni kéne ellene, de nem tudtam hogyan. És senki nem tudta olyan módon megmondani, hogy ne küldjem el a picsába, mert persze arra gondoltam, hogy ha már eddig a sötétben voltam, az a minimum, hogy egy ragyogó őrangyal jelenik meg, és egyből bevezet a paradicsomba, anélkül hogy nekem túl sok tennivalóm lenne...

Nem hibáztatom túl magam.

Az anyag hiányzott, és ha nem ilyen hasonlatokkal közelítem meg, hogy félkezűnek születtem, akkor azt mondanám kábé olyan helyzetben voltam (vagyok is még), mint akinek van elég tüzifája, de csak öt szál gyufája van. Fúj a szél is ráadásul, és nagyon óvatosnak kell lenni. Megvárjam, amíg szélcsend lesz? Megpróbálom az első szálat. Kialszik. No, már csak négy van, aztán meg már csak három, lehet...

Vannak, akiknél van egy nagy, családi kiszerelésű doboz. Egy ilyen "háttérrel" lehet sokkal lazábban, bizos kézzel pattintanak rá már az első szál gyufára is, és máris lángol a tűz. Sokszor nem is értik, mitől kell félni, nekik is ment elsőre. Mi a baj a többiekkel? Miért ilyen bátortalanok?

Itt a bartenderünk beismeri, neki nem esett nehezére, hogy otthagyja az egyetemet és elkezdjen hajón pincérkedni. Belevághatott volna bármibe, ha nem jön össze, a gazdag család visszafogadta volna úgy is, mint a tékozló fiút. Bejött neki. Felmászott a ranglétrán és bartender lett, és saját erőből (is) meggazdagodott 6-7 szezon alatt. De végig kisérte a biztos háttér tudata.

Nekem csak most nő a "második kezem", aztán majd ha meglesz, akkor elválik, hogy két kézzel is csak a semmit markolom, vagy lesz, akit ölbe kaphatok...

Szerintem lesz :)

Egy csak egy legény van talpon a vidéken

Nem csak a mellettem lévők, de már az is felmondott, aki a képet csinálta.

Ez mond valamit, nem?

Pedig aki fotózott, ő mondta nekem az elején, amikor felhoztam hogy itt nem fog menni az ágyneműmosás, hogy túl negatív vagyok, meg hogy szedjem össze magam, mert így el fognak kerülni a többiek.

No, igaz hogy az ágynemű megy valahogy (vérrel-verejtékkel), de ő volt az, akit egy-két hét után sokan kerülni kezdtek, mert olyan, mint egy sztahanovista kokainon, vagy mint a Duracell nyuszi és a Gyalogkakukk szerelemgyereke. (Fogyott öt kilót, és azzal az indokkal mondott fel, hogy a melót bírja, csak a stresszt nem...) Én ezzel szemben mindenkivel elvagyok, senki nem kerül, én viszont kerülöm a klikkesedést, és bár én is felmondanék ha tehetném, de csak azért mert rossz a munka-pénz arány, a stresszel elvagyok, kösz szépen.

Eddig kilencen léptek le vagy tanácsolták el őket, és ebből öt a Housekeepingről. mivel a szobalányoknak (estl. szobafiúknak) is segíteni kell a mosiban, ez engem elég szarul érint, mert minél nagyobb a fluktuáció, annál nagyobb a káosz, de most (nem most, igazából, ezt 25-én írtam) egy parkban fekszem Aschaffenburgban és be is fejezem, hogy jobban odafigyelhessek a napból és földből kinyerhatő energiákra.

Itt még egy kép, Föld Napjáról, amikor kerek fél órát tudtam ülni egy fa alatt.

Ma talán lesz 45-50 perc is, ha skippelem a vacsorát...

Deus Ex Machina

A válság betett Izlandnak, de Thor most odasózott a kalapáccsal a fél világnak.
A vulkanikus por sikeresen meggátolta, hogy az összes vendégünk be tudjon szállni Amszterdamban, így kis lélegzetvételhez juthatok.
Rámfér.
Reggel egyre több idő kell, hogy bemasszírozzam magam abba az állapotba, hogy egyáltalán le tudjak mászni az emeleti ágyról, aztán az első órában nagyon óvatosan mozgok, anélkül, hogy feltünően nagyfateros lennék, aztán a maradék 11 óra már elmegy valahogy, és persze közben ledöglök egy-két órára, egy kis mediterrán sziesztára...
A délelőtti hat órámban főleg vasalok. Néha olyan büdös, koszos cuccokat adnak le csak vasaltatni, hogy a felszálló gőztől majd elhányom magam, de még mindig jobb, mint ágyneműt mángorolni és zsákokat cipelni. A raktárban vasalok, a két szőke nyomatja a mosodában a duc-duc diszkózenét, arra tudnak pörögni. Ezért is jobb ilyenkor vasalni, mert 1-2 nyugisabb számmal a fejhallgatómban kicsit ki tudom zárni a külvilágot.
Este aztán mángorlás. A gépek ontják a hőt, a légkondi meg a fagyos levegőt. Olyan, mint októberben leülni a tábortűzhöz: a pofád ég, a hátad meg lefagy. Egy hete kissé megfáztam, és azóta sem megy ki belőlem.
Amúgy meg előre számolok, nem a centiket vágom, és már maga az, hogy egy ILYEN Scenic hajón kibírtam 9 hetet, már erőt ad. Tavaly a 9. hét körül már kész voltam a Scenic Rubyn, de akkor pánikoltam, most meg van célom.
Hát röviden ennyi, de még mindig remélem, hogy Fenti Tesó jobb módját is meg fogja találni, hogy segítsen, mint hogy vulkáni porfelhőt rajzol az égre...

Pl. elintézhetné végre, hogy egy jobb hajóra kerüljek.

WW III.

A 3. Világháború is olyan mint az előző kettő: a történelmi atlaszban lehet győzteseket és veszteseket megjelölni, és természetesen a győzteseket lehet jóknak nevezni, de a lövészárkokban mindkét oldalon csak vesztesek vannak.

A tábornokaink médiavállalatok, pénzintézetek, brandek többségi tulajdonosai. A politikusok csak századosok, hadnagyocskák. A választásokat gazdasági vonatkozású ígéretekkel nyerik meg, amiket azután nem tudnak teljesíteni, de felülről mindig megveregeti a vállukat egy láthatatlan kéz, és dob nekik némi koncot.

Minket meg előbb vagy utóbb besoroznak, kiképeznek és mehetünk lőni, ha tetszik, ha nem. Nagyon egyszerűen megy minden: akarj valamit, ami többe kerül, mint amit megengedhetsz magadnak. Megkapod és máris megkapod vele a behívód is.

Én pl. egy házat akartam, és meg is vettem, hála az Erste banknak, akik papíron kimutatott minimálbérre adtak 6.300.000 forintot 35 évre, egy 6.500.000 forintos ház vételéhez, amit mellesleg a megbízott szakértőjük csak 4.000.000 forint értékben számított be így egy családbéli ingatlan is terhelve lett.

Miért akartam ezt, amikor csak kb. 1,5 millám volt, és tudtam hogy abból is kb. egy kell ahhoz, hogy egyáltalán lakható legyen a ház? Gondoltam, a „házam a váram”, és 32-33 évesen már mind a szüleimnek, mind a nagyszüleimnek megvolt a sajátja (tehermentesen!), így nem egy elrugaszkodott ötletről van szó. A „minimálbérem” is havi 200 volt valójában, hála a ciprusi offshore osztalék-rendszernek, így gondoltam, a törlesztés sem fog annyira fájni, és azt is naivan elképzeltem, hogy az a kb. 1 milla elég lesz arra, hogy a lelakott kecó valójában nem is 6,5-et, hanem mindjárt 8-at érjen, elvégre az előző tulaj még 7,2-ért vette, az ingatlanárakról pedig a válság előtt mindenki azt gondolta, hogy maximum stagnálhatnak, de lefelé sosem mennek...

Rosszul gondoltam.

Az egy milla ráment (meg az összes létező szabadnapom), de jött a válság, és most per pillanat eladhatatlan lenne, ha menekülni kéne. (Mellesleg visszavonulni nem lehet ebben a háborúban. Az a jelenet jut eszembe az Ellenség a kapuknál c. filmből, amikor az orosz muzsikokat hajtják a német géppuskafészek felé, egy puska per két baka felszereltséggel, és aki visszafelé fut, azt maga az orosz tiszt lövi le.) Szóval a ház jobban néz ki, a fronton viszont állóháború van.

A 35 évből eltelt 17 hónap, mialatt a banknak befizettem cirka 850.000 forintot és a tőketartozásom még mindig kb. 6.250.000 forint!

A 17 hónap alatt munkaórában annyit dolgoztam, mint más kb. 20-22 hónap alatt, pedig 3,5 hónap munkanélküliség is volt közben: éberen őrzöm a lövészárkot.

Amikor dolgoztam, jól kerestem: figyelek rá, hogy legyen munícióm.

Oké, kicsit lesérültem, főleg lelkileg, ami fizikai tüneteket is mutat. A térdem szar, a bokám szar, a gerincem félrehord. De ettől függetlenül élek, lövök, a leveleimet meg nem érdemes cenzúrázni, úgy sem olvassa senki. Jó kis baka vagyok, a célnak megfelelek.

A rossz katonákat most kezdik tarkónlövöldözgetni. Az éj leple alatt persze, amikor a jó katonák alszanak. A rossz katonák nem csak házat akartak, hanem autót, plazmatévét, vagy 2 hetet Mexikóban. Mindezt hitelre. A töltényeket lyukas zsebeikbe tömték, a puskájuk csövét esőben sem fordították lefelé, mert látták az akciófilmekben, hogy ma már víz alatt is lehet lőni. Azt hitték, mindent meg lehet úszni.

No, hát ilyen kamu akcióhős én nem voltam soha. Kemény kápében fizettem mindenért, a házat kivéve. Old school. Nem is kellett sok, de ha meggondolom, miért lehetett az elődöknek huszonévesen háza hitel nélkül, nekem meg hitellel is alig, hát azért, mert a kurva háborús propagandának mindenki bedől egy kicsit, old school ide vagy oda. Emlékeztek a Gazdálkodj okosnan-ra? Kirakni a házat porszívóval, hűtőszekrénnyel, mosógéppel, konyhabútorral? Nagyfaternek még elég volt a rádió, és talán egy Lehel hűtőszekrény a házba. Szüleimnek sem kellett sokkal több az iduláshoz. Egy Videoton TV, Rakéta porszívó, Hajdú mosógép (ami aztán több, mint 25 évig szolgált minket), ilyesmik. Kb. 10-11 éves lehettem, amikor 60.000 forintért vettünk egy használt Lada 1200-est. A szüleim megengedték, hogy a 60 darab Bartókot átpörgessem a kezemben. Akkor még 1000 Forint volt a legnagyobb bankjegy, és a szüleim talán fiatalabbak voltak, mint én most.

Nekem már kellett számítógép, meg külön egy laptop, meg (mikor mi volt a módi) walkman, diskman, MP3 Player, meg fényképezőgép, meg kb. 5-6 mobiltelefon eddig, meg CD-ket is vettem eredetiben egy ideig, meg moziba is kell menni, meg azért néha csak úgy basszunk el pár ezret egy kocsmában, meg tegyünk fel 50 eurót az Arsenalra a Man.U. Ellen, vagy a ruletten valamire, vagy sorolhatnám. Ha összeadom ezeket, kijönne a 60 darab bankjegy a legnagyobb fajtából, és még nem is mondtam, hogy a kínai tőzsde alapú életbiztosítással is azt hittem, hogy csak nyerhetek, aztán azzal is mekkorát borultam.

Nagyfater még nem is hallott kínai tőzsdéről, anyámék meg maximum annyit kockáztattak, hogy Sharp zsebkalkulátort hoztak haza Bécsből, vagy gyógyszert vittek ki Nagyváradra, de csak kicsiben, persze, és alódi kereslet-kínálati alapon.

Nagyfater néha megivott 3-4 fröccsöt, és 20 filléres alapon ultizott.

Ezért volt pénze házat építeni, nekem meg ezért kellett a bankba menni.

Ezért van kitalálva az egész, hogy beszipkázzanak, és ha jó katona vagy, akkor gályázol látástól vakulásig, ha meg rossz, akkor elveszik mindened, amiről azt ígérték, azt hazudták, hogy megérdemled, és aztán tarkón lőnek.

Hát itt tartunk.

Én most ülök a lövészárkokban, levelet írok nektek, és megtartom a józan eszem. Gondolatban leveleket írok a Szerelmemnek, és vigyázok magamra, mert egyszer Rá akarok vigyázni. Csak egy baka vagyok, de nem baj, mert a háborúban nincsenek dicsőséges győztesek, és alávaló gonoszok, csak túlélők.

Én egy túlélő vagyok!

Nektek is csak azt üzenem: éljétek túl, és reménykedjünk egy szebb jövőben.

Béke.

Isó

Mostanában

Héttől gálya.

A körmeim elszoktak a forróságtól, és most megint olyanok, mint egy parton maradt kagyló: lassan kinyílnak és elválnak az ujjbegytől. Fáj, amikor a gombot nyomom az MP3 lejátszón, de lassan megszokom. A Sperti krém is előkerült, ami tavaly csak utascserés napokon kellett. (Tavaly utascserés napokon dolgoztam 14 órát, most minden nap 13-at.)

Ebéd: Ha összehasonlítjuk a Sárga Angyal által végzett kerékcserét a Forma1-es boxutcában láthatóval, kábé az én kajám is úgy viszonyul egy normális étkezéshez. Betankoltam 5 kis kocka gyümölcsös sütit, meg 1 kávét, hogy futhassak megint.

Elvileg 14-17-ig break, amit 14:40-kor kezdek. Zuhany:„The highlight of my Day”, de nem abban az értelemben, ahogy Kevin Spacey csinálta. Betolok 1 kis spagettit 1 deci vörösborral, és megpróbálok relaxálni, mert öttől éjfélig nyomnom kell megint.

Szabad levegőn az utóbbi héten kb. annyit voltam, amíg az amszterdami rakparton tűzoltó-gyakorlat keretében leporoltóztam egy lángoló fémdobozkát. Bravo!

A mosodában a fodrásszal együtt dolgozom, egy román mácsóval, aki ugyan segít, de nem a leglelkesebb, meg ugye gyakorlata sincs. Tulajdonképpen mindegy is, ahogy később rájövök, hogy ő csak eteti a mángorlót megállás nélkül, én meg intézem a többit.

A mángorló 5:30-tól kb. este 11-ig folyamatosan megy, pedig szerintem nem erre tervezték...

A masszőr csajt (aki a másik segítségem lenne) berakták nyolcadiknak a szobalányok mellé, pedig ő legalább tapasztalt mosodás. Egy szobafiúnak kell segítenie, aki nagyon lemaradt, ki is akar lépni, de marasztalják, mert a G&P egy barátságos cég, mindig akarnak adni egy második esélyt, ha ki szeretnék dolgoztatni a beled.

Ha logikát akarsz keresni, lehet is csomagolni.

A mosodát éjfélkor úgy kell bezárni, hogy a gépek ne legyenek áram alatt, de persze legyen már reggeli után készre szárított szalvéta az ebéd set-up-jához. Éjszakás mosodással is necces lenne, mert ugye itt nem akarják kiküldeni az ágyneműt sem, de nem akarnak ilyen ötleteket, köszönik szépen.

Hiába hangoztatták Internal Trainingen és Team Buildingen, hogy nem kell elsőre lestrapálni a népet, meg hogy nyitottnak kell lenni az ötletekre, ez csak a szokásos vállalati szarság. A valóság az, hogy most épp a folyosón áll hegyekben a lehordott ágynemű, holnap jön megint ennyi, és mivel a gépek folyamatosan mennek, belém kötni igazán nem lehet, de ki tudja. Én megmondtam előre, de a botoxos szájú, ex-fodrász főnököm szerint negatív a hozzáállásom. („Listen. Everybody's working hard, we know it, but you have to be positive. No stress! (a stresszt magyarul ejti, ahogy a little-t littlinek, viszont sugárzóan tud mosolyogni és látványosan bólogatni, ha előadáson ül...) I dont like stress. Lets give it a try and we will see...”)

No, most majd meglátjuk...

A magyar lányok, akikkel még az elején aztaltársaim voltak, mostanában külön vannak, mert egyikük (vagy mindkettő) szintén osztja a véleményt, hogy én túl negatív vagyok. Mert baj, hogy én ismerek egy rendszert, ahogy tavaly mentek a Scenic hajók, és az így-úgy, de működött, itt meg HACCP-rendszer van, meg stb. és állandóan csak a basztatást kapom, mit szabad, meg mit nem. „István! A trolin 3 zsák lehet. Meg kell szoknod. (PONT)"

Mindegy, a lényeg, hogy a csapat mint olyan, nem egy marasztaló faktor, és amúgy is olyan fáradt vagyok, hogy magyar szavakat is keresni kell néha, nemhogy ahhoz legyen nagy kedvem, hogy a többi kelet-európaival haverkodjak.

Beszéltem is a HM-el, aki csak biztatott, hogy be ne dobjam a törülközőt, legfeljebb meghosszabbítják a próbaidőt, és ha 3 hét múlva is úgy érzem, akkor még mindig elengednek 1 hét felmondással. (Fordítás: fosnak, hogy egyszerre sokan leszállnak, és nem akarnak ekkora botránnyal kezdeni.)

Persze hangsúlyoztam, hogy nem erre gondolok, meg nem csak a sok meló miatt sírok, hanem az általános hangulat rossz, stb. Andrej kollégám (az említett szobafiú) szintén volt nála, és szintén ugyanezt a beszédet kapta. Értékeljük a munkád. Minden kezdet nehéz. Máshol sem jobb. Blablabla...

No mindegy, marad a vigasz, hogy a világ nagy részében még mindig rosszabb, és örülhetek, hogy van munkám, azaz van munícióm a Harmadik Világháborúban, és addig lövök, amíg ki nem fogy a tár.

A Harmadik Világháborúról majd írok talán, ha lesz időm, de ki tudja mikor lesz olyan...

Február 23-27

Egyik kedvenc regényem, Frank McCourt-tól az Angela's Ashes (Angyal a lépcsőn). Nem tudom, milyen a magyar fordítás, de ha valaki tud angolul, már az első oldalba bele lehet szeretni. Kis párhuzamot lehet vonni egyik hazai kedvencemmel, az Indul a bakterházzal, gyermekkori emlékeket dolgoz fel, de utóbbiban a szegénység csak az alapozott vászon, amit humoros részletek fednek be, itt pedig a sokszor morbid humor kis foltokban fröcsköli be a komorra festett alapot.
Miért is írom most ezt?
No, mert hát néha elkezdem magam sajnáltatni talán, milyen volt eddig az életem, és milyen most, itt kint a hajón, milyen kevés lehetőségem van megteremteni, megszerezni az „életemhez szükséges dolgokat”, stb. És akkor elő lehet venni egy ilyen memoárt, és el lehet csodálkozni azon, milyen kurva jó is nekem ehhez képest!
Pl. az utóbbi 3-4 napban arra sincs idő, hogy legalább a kajánk felett beszélgessünk pár percet, pedig ez kb. annyira fontos, mint az alvás. (Sőt, össze is függ talán, mert az elején jókat aludtam, most meg nem.)
A meló káosz, egyszerre két hajón dolgozom, 3 napja náthásan, tegnap este rámjött a fosás, de az az igazi, buborékot-fingós fajta, megettem egy csomó keserű csokit, aludtam 4,5 órát és ma reggeli helyett azzal kezdtem, hogy a főnöknőm cuccait cipeltem át egyik hajóról a másikra. (Direkt 7:30-kor talált-e meg, nem tudom, de kinézem belőle.) Nem maga a reggeli hiányzik, hanem, hogy még ilyenkor sem ülhetek le a két szobalánnyal, akiket szeretek, és akik épp eléggé tudtak hiányozni, amikor 3 napig a másik hajón voltak.
Ebédig elmúlt a hasmenés, de már szédültem az éhségtől, viszont a főnök most időtakarékosságból ebéd alatt tartott a csajoknak meetinget, így megint ismeretlenekkel ettem, és csak piszkáltam az ételt.
Szóval nagy a bajom, mi?
Van munkám, friss ágyneműm, kétszeri meleg étkezés, meleg zuhany, stb, én meg azon duzzogok, hogy miért nem tudjuk tartani a kis asztaltársaságunk szentségét?
No ilyenkor jön jól, ha eszünkbe jut Frank McCourt gyermekkora, Haiti, vagy kinek mi tetszik...
Sok-sok apró részletet bekopizhatnék, de inkább egy hosszabbat választottam. Nem a konkrét szegénység jön ki ebből, inkább a szegénység mellékhatása. (A konkrét szegénységgel kapcsolatban rengeteg részlet van: pl. amikor elhullott széndarabokat szednek a 3-4 éves gyerekek, hogy a beteg öccsüknek valahogy egy kis tejben forralt hagymát tudjon készíteni az anyjuk, ami ugye általános gyógyír minden tüdőbajra, és még a fej hagymát sem tudják kifizetni a zöldségesnek, stb.)
Szóval saját fordításban, kábé:

Kilenc vagyok, és van egy cimborám, Mickey Spellacy, akinek rokonai egymás után hullanak el a tomboló tüdővésznek köszönhetően. Irigylem Mickeyt, mert valahányszor meghal egy családtagja, egy hétre felmentik az iskolából, és az édesanyja fekete, rombusz alakú foltot varr az ingujjára, hogy mindenki tudja, nagy gyászba borult, és így járja a környéket utcáról utcára, sorról sorra, és az emberek megsimogatják a fejét, és pénzt és édességeket kap, hogy enyhüljön a bánata.
De idén nyáron Mickey aggódik. Brenda húgát emészti a tüdőbaj, és még csak augusztus van. Ha szeptember előtt hal meg, Mickey nem fog felmentést kapni, hiszen nem kaphatsz egy hét felmentést az iskolából, amikor még nincs is iskolaidő. Odajön hozzám, meg Billy Campbellhez, és megkérdi, elmennénk-e vele a sarokra, a Szent József templomba, és imádkoznánk-e Brendáért, hogy kihúzza szeptemberig.
- Mi hasznunk belőle, Mickey, ha elmegyünk veled imádkozni?
- Hát, ha Brenda kitart, és megkapom a hetem, eljöhettek a virrasztásra, és kaphattok sonkát, meg sajtot, sütit és sherryt, limonádét meg minden. És hallgathatjátok a dalokat meg a sztorikat egész éjjel.
Ki tudna ennek ellenállni? A virrasztásnál nincs is jobb alkalom, hogy pompásan érezd magad. (...)
Valamelyik imánk meghallgatásra talál, mert Brenda életben marad, és csak az iskolakezdet után hal meg, a második napon. Részvétem, mondjuk Mickeynek, ő meg sugárzik az örömtől az egyhetes szabadsága okán, meg persze, hogy megkapja a fekete rombusz foltot, amivel bekasszírozza a pénzt meg az édességet.
Összefut a nyál a számban a gondolatra, milyen lakoma lesz majd a Brenda feletti virrasztáson. Billy kopog, és Mickey nagynénje áll az ajtóban.
- No?
- Jöttünk imádkozni Brendáért. Mickey mondta, hogy jöjjünk virrasztani.
- Mickey! - kiált.
- Mi az?
- Gyere csak! Te hívtad ezt a bagázst a virrasztásra?
- Nem.
- De Mickey, megígérted . . .
A néni az orrunkra csapja az ajtót. Azt sem tudjuk, mitévők legyünk, míg csak Billy Campbell azt nem mondja:
Visszamegyünk a Szent Józsefbe, és imádkozunk, hogy mostantól kezdve Mickey Spellacy családjában mindenki nyár közepén haljon meg, és életében soha többet ne kaphasson egy szabad napot sem a suliból.
Egyik imánk biztosan nyitott fülekre talált, mivel következő nyáron maga Mickey az, akit elvisz a tüdőbaj, így egy nap felmentést sem kap, és ha másból nem is, hát ebből aztán okulhat.

Az eredeti:

„I'm nine years old and I have a pal, Mickey Spellacy, whose relations are dropping one by one of the galloping consumption. I envy Mickey because every time someone dies in his family he gets a week off from school and his mother stitches a black diamond patch on his sleeve so that he can wander from lane to lane and street to street and people will know he has the grief and pat his head and give him money and sweets for his sorrow.
But this summer Mickey is worried. His sister, Brenda, is wasting away with the consumption and it's only August and if she dies before September he won't get his week off from school because you can't get a week off from school when there's no school. He comes to Billy Campbell and me to ask if we'll go around the corner to St. Joseph's Church and pray for Brenda to hang on till September.
What's in it for us, Mickey, if we go around the corner praying?
Well, if Brenda hangs on and I get me week off ye can come to the wake and have ham and cheese and cake and sherry and lemonade and everything and ye can listen to the songs and stories all night.
Who could say no to that? There's nothing like a wake for having a good time. (...)
One of our prayers must have been powerful because Brenda stays alive and doesn't die till the second day of school. We tell Mickey we're sorry for his troubles but he's delighted with his week off and he gets the black diamond patch which will bring the money and sweets.
My mouth is watering at the thought of the feast at Brenda's wake. Billy knocks on the door and there's Mickey's aunt. Well?
We came to say a prayer for Brenda and Mickey said we could come to the wake.
She yells, Mickey!
What?
Come here. Did you tell this gang they could come to your sister's wake?
No.
But, Mickey, you promised . . .
She slams the door in our faces. We don't know what to do till Billy Campbell says, We'll go back to St. Joseph's and pray that from now on everyone in Mickey Spellacy's family will die in the middle of the summer and he'll never get a day off from scholl for the rest of his life.
One of our prayers is surely powerful because next summer Mickey himself is carried off by the galloping consumption and he doesn't get a day off from school and that will surely teach him a lesson."